A rendkivüli választások idejét éljük immár több mint egy évtizede. Az utolsót 2023. december 17-én tartották Szerbiában.
A többpártrenszer felújítása óta nagyon divatba jöttek a soron kívüli választások, a többségük ilyen volt, összesen kilenc alkalommal: 1992-ben, 1993-ban, 2000-ben, 2003-ban, 2008-ban, 2014-ben, 2016-ban, 2022-ben és 2023-ban – tehát nemcsak haladó találmány, a korábbi hatalmak is bizonyítani akarták, hogy a nép mellettük van. Volt, hogy bejött a számítás, volt, hogy balul sült el. Vagy jobban, mint 2012-ben, amikor Tomislav Nikolić megverte Boris Tadićot, aki lerövidítette mandátumát abban bízva, hogy ezzel segít a Demokrata Párton. De nem számolt a szocialisták hatalomvágyával meg Ivica Dačićtyal, aki mindenáron miniszterelnök akart lenni. Sokan már elfelejtették, sokan nem is tudják ezt, hiszen azóta nőtt be a fejük lágya és kezdték megérteni az itteni értékrendet. Azt, hogy Szerbiában akkor vagy ember (a talpadon), ha hatalmad van. Ha a rendőrnek, aki megállít, mert elütöttél valakit, azt mondhatod: „Tudod te, ki vagyok én?”.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Hatalomszilárdítási fortélyok
A haladók „aranykorában” megsokasodtak a rendkívüli választások. Aleksandar Vučić főleg arra használta őket, hogy bizonyítsa és szilárdítsa a hatalmát. Időközben a kormány első alelnöke és honvédelmi miniszter, aztán miniszterelnök, majd államelnök lett. Most azt ígéri, hogy lemond szeptember 27-én, hogy „közönséges polgárként” vezesse a választási kampányt, amit állandó jelleggel csinál.
De a tisztségviselői kampány is hosszú múltra tekint vissza itt Szerbiában, még hosszabbra, mint a rendkívüli választások. Még a szocialista korban is nagyon divatos volt az akkori Jugoszláviában. Az egypártrenszer meg a demokratikus centralizmus korában ez elkerülhetetlen velejárója volt a politikai életnek. Csak a fiatalabbak kedvéért mondom el: a demokratikus centralizmus egy olyan szervezeti és irányítási alapelv, amelyben a döntéseket vita után közösen hozzák meg, de a felsőbb szervek határozatai kötelezőek az alsóbb szintekre nézve. Ma ezt pártfegyelemnek becézik, de továbbra is működik, persze csak a pártokon belül. Ha azon túlnő, azt politikai befolyásnak mondják. Mondjuk az igazságszolgáltatásra, a tanügyre, az egészségügyre, a közvállalatokra az intézményekre és hát az élet minden területére nehezedő nyomásként éli meg a szerbiai polgár, akárcsak az oroszországi és a belorussziai. Jó kis társaság, mondhatom! A kínait meg az észak-koreait csak azért nem említettem, mert ott még büszkén vállalják és vallják a kommunista elveket. Meg a vele járó korrupciót is.
Szóval szeptember 27-én Aleksandar Vučić búcsút int az elnöki titulusnak. Helyébe egy rövid időre a parlament elnöke lép. Ana Brnabić már bizonyította a lojalitását, tehát megbízható személy veszi át az elnöki tisztséget addig, amíg Vučićból nem lesz miniszterelnök. Akkor majd bizonyára az alkotmányra hivatkozva a kormány irányítja majd az országot, végrehajtó hatalomként, elnöke pedig korlátlan hatalommal bír majd.
Addig azonban el kell jutni. Meg kell nyerni a választásokat. Vagy így, vagy úgy. Értsd: vagy legális eszközökkel vagy csalással. Nem zárnám ki az erőszakot sem, sőt! Addig azonban tart a tisztségviselői kampány. A választások kiírása óta Aleksandar Vučić 626 percet kapott a televíziókban. Ezt a nem működö REM ( az elektronikus médiumokat szabályozó testület) állapította meg, amely 11 televíziós csatornát követ, kivéve az Informert meg a Kurirt, a két legszégyenteljesebb bulvártelevíziót, amelyeknél nincs újságírói kódex, nincs becsülete az igazságnak, csak a propaganda a fontos. Amelyeken órákon keresztül bizonygatják, hogy Ratko Mladić par excellence hős, hogy az EU szerbellenesállamszövetség, hogy Oroszország fölényesen veri Ukrajnát.
Nem tudom, Ratko Mladić halála mennyire befolyásolta az államfőt a rendkívüli választások azonnali kiírására, de a temetése már arról vallott, hogy hízelegni akar azoknak, akiktől a szavazatokat várja, mert a katonai meg állami tiszteletadás csak rendkívüli embereknek jár ki.
Sokat, valóban sokat gondolkodtam azon, kell-e írni Mladićról. Mondom: mert nem a miénk. Hogy-hogy nem a miénk? Božanoviciban született. Ez egy falucska Bosznia-Hercegovinában, ma Republika Srpska. Az utolsó összeirás szerint (2013) 50 lakosa van (volt). Mladićnak furcsa élete volt. A Jugoszláv Néphadseregnél kezdte, ott tette le az első esküt. Akkor ezt ünnepélyes kötelezettségvállalásnak nevezték. Ott esküdött fel először, utána máshol. Közben nem tudom, imátkozott-e, de a Szerb Ortodox Egyház pátriárkája temette. Hol? Hát Belgrádban! Hiszen szerb volt. Nyilván kiváló téma a tisztségviselői kampányban.
Tisztségviselői kampány
Vajon miért éppen most kellett visszahozni a köztudatba a hangágyú témáját? A Legfelsőbb Ügyészség azzal fenyeget, hogy mindenkit őrizetbe vesznek, aki azt állította, hogy volt hangfegyver tavaly március 15-én azon a soha nem látott méretű belgrádi tüntetésen.
Én már megkaptam a nyugdíjasoknak járó jutalompézt, és a feleségem, az édesanyám is. Nyilván minden nyugdíjas. Hát nem ez a szavazatvásárlás legegyszerűbb módja? Tehát az autokrácia két meggyőző eszköze már be van vetve. A fenyegetés meg a jutalmazás. Készülnek már a Boszniai Szerb Köztársaságban is a szavazólisták, hogy ne kelljen busszal utaztatni a szegény embereket. Most majd ott, helyben voksolhatnak a szerbség uralkodójára.
El ne felejtsem! Gondot okozott a támogatási aláírások hitelesítése. Nem mindenkinek, mert a haladók rekordidő alatt, nem egész 24 óra alatt (egy délután és egy este) begyűjtöttek majd negyed millió autogramot (224.557). Egyes unatkozó elemzők szerint ez csak akkor lehetséges, ha minden szerbiai közjegyző percenként 4 aláírást hitelesített, ami nehezen lehetséges, még kevésbé hihető.
Szóval egy nagyon piszkos és nagyon veszélyes kampányban vagyunk, aminek csak a jó Isten tudja a végét, a lefolyását azonban az államfő is. Vannak tervei. Az első az, hogy a hatalmat semilyen áron sem szabad elveszíteni!
ÖREG Dezső
