Tudják, mi köze a Védelmi Minisztériumnak a szabadkai buszjegyeladáshoz? Nem? Emiatt egy percig se szégyenkezzenek, ugyanis ezzel olyannyira nincsenek egyedül, hogy még maga a minisztérium sem tudja. Viszont egy helyi, nem különösebben nagy horderejű, államtitkokat pedig egészen biztosan nem tartalmazó ügy miatt mégis kénytelenek voltak ezen elgondolkodni.
De kezdjük az elején!
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Egy Szabadkáról elszármazott, de hosszú ideje Németországban élő család az idén is hazalátogatott a nyári szabadságára. Úgy döntöttek, kimennek Palicsra, ezúttal nem autóval, hanem busszal. Szabadkán a rendszeres buszozók havi bérlettel utaznak, a többiek az úgynevezett SuBus feltöltőkártyát használják. Akik viszont alkalmi utasok – mint a szóban forgó család –, azok készpénzzel fizetnek a sofőrnél felszálláskor, cserébe nyugtát kapnak, amely jegyként szolgál.
Útközben vették észre, hogy a sofőr ugyan megfizettette velük a jegyeket, de a kasszába eggyel kevesebbet ütött be. Nem szóltak, úgy vélték, lehet, hogy csak véletlen volt. Talán ennyiben is maradt volna a dolog, ha legközelebb nem történik meg velük újra ugyanez a forgatókönyv. Ekkor már jelezték az autóbusz-vezetőnél a hibát, amire felfigyelt a többi utas is, s bizony voltak, akiknél úgyszintén nem stimmelt a számtan. Pontosabban azoknál, akik úgyszintén többedmagukkal utaztak: több volt az utas, mint ahány nyugtát kiadott a sofőr. A történet mellékszála, hogy mindkét esetben külföldi munkavállaló volt a buszsofőr, ami azért lehet érdekes, mert pár hónapja arról is írt a sajtó, hogy ketten a munkanap végén magukhoz vették a bevételt, és mindent hátrahagyva leléptek.
Egy ilyen hétköznapi eset sok kérdést felvet, különösen, ha újságíró az ember. Rá is haraptam a témára, és nekiláttam kibogozni az ügy részleteit az illetékeseknél. Ebben az esetben az obrenovaci Trans-Jug vállalatnál, amely koncessziós partnerként átvette az egykori Subotica-trans Utasszállító Közvállalattól a városi, valamint elővárosi közlekedést.
Hát akkor nézzük, hogyan is fest a gyakorlatban az újságírói munka és információvadászat!
Mivel pár nappal korábban egy másik médiumban dolgozó újságíró kollégának nyilatkoztak a Trans-Jug szabadkai kirendeltségénél egy másik, városi utasszállítással kapcsolatos témában, elsőként felhívtam a kollégát, és megkérdeztem, mi a rendje-módja, hogy hivatalos úton eljussak ahhoz a személyhez, aki nekem nyilatkozni tudna. Meg is kaptam annak az illetőnek a nevét és telefonszámát, akivel ő beszélt, így első körben nála próbálkoztam. Elmondtam, milyen téma kapcsán keresem. Rögtön mondta is, hogy ilyesmiről ő nem hallott, de a Trans-Jug obrenovaci központjához irányított: nekik küldjek kérvényt a kérdéseimmel, és majd ők kijelölik, ki nyilatkozik nekem.
Nekiültem hát a kérdések összeállításának: érkezett-e panasz, bejelentés ilyen esetről; van-e rá mód, hogy összevessék a ténylegesen eladott jegyek számát a kasszában lévő készpénz mennyiségével; milyen mechanizmusok állnak rendelkezésre a sofőrök munkájának ellenőrzésére; ha jön egy ellenőr, hogyan tudja az utas bebizonyítani, hogy kifizette a buszjegyet, ha nem rendelkezik mindenki nyugtával; hány külföldi munkavállaló dolgozik Szabadkán buszsofőrként; milyen feltételeknek és követelményeknek kell megfelelniük a külföldi állampolgároknak ahhoz, hogy autóbusz-vezetőként alkalmazzák őket; és persze mi van azoknak az ügyével, akik kilopták a pénzt a kasszából.
Elküldtem a kérdéseimet a Trans-Jugnak, és néhány napon belül kaptam is választ a szabadkai kirendeltségtől:
„A Trans-Jug Kft. Obrenovac a Szerb Köztársaság Kormányának 2023. augusztus 31-i, P 05 számú, 00-644/2023. számú határozata alapján olyan gazdasági társaságnak minősül, amely a Szerb Köztársaság védelme szempontjából jelentős termékeket állít elő, illetve szolgáltatásokat nyújt. Ezért az Ön megkeresésében szereplő kérdések megválaszolásához előzetesen be kell szerezni a Szerb Köztársaság Védelmi Minisztériumának hozzájárulását.”
Hűha, gondoltam magamban, valamibe nagyon beletenyereltem, ha a Védelmi Minisztériumnak kell jóváhagynia egy interjút egy ilyen helyi, nem nagy horderejű esettel kapcsolatban. De mivel nem volt egyértelmű, hogy nekem kellene-e beszereznem ezt a hozzájárulást, vártam egy kicsit, majd néhány nap múlva rákérdeztem, van-e már válasz a minisztériumtól.
Fél órán belül felhívtak, s tudatták: ők úgy gondolták, hogy nekem kell ezt az engedélyt beszereznem. Közben a hívó fél kedvesen elcsevegett velem, és tulajdonképpen nem hivatalosan, de minden kérdésemre válaszolt.
Nem volt mit tenni, újra e-maileztem egyet, ezúttal a Védelmi Minisztériumnak. Nem panaszkodhatok, hogy hosszan várattak volna, ugyanis egy órán belül hívtak is, teljes sokkban: „Mi közünk nekünk ehhez?” – kérdezték tőlem megrökönyödve. No, ekkor már én is kezdtem fogni a fejem…
Elmondtam nekik, amit tudok, s kaptam egy ígértet, hogy utánajárnak: vajon milyen megállapodásra hivatkozva irányított a Trans-Jug a Védelmi Minisztériumhoz, amikor az egy magánkézben lévő cég, és azon kívül, hogy néha buszt bérelnek tőlük, semmi közük hozzájuk. Késő délután visszahívtak azzal, hogy semmi nyomát nem találták annak, hogy illetékesek lennének, úgyhogy azt javasolják, forduljak ismét a Trans-Jughoz.
Visszahívtam hát a szabadkai kirendeltségből jelentkező személyt, elmondtam, mire jutottam a minisztériummal, és kértem, hogy adjon elérhetőséget az igazgatóhoz: majd vele beszélek, döntsön ő. Ehelyett azt a választ kaptam, hogy mivel az említett határozat a kormányhoz kötődik, forduljak hozzájuk engedélyért. Már nem is vitatkoztam velük amiatt, hogy korábban ők jelölték meg a Védelmi Minisztériumot illetékesként. Csak odaültem a gép elé, levelemben hivatkoztam a konkrétan megjelölt határozatra, valamint a minisztérium elutasítására, és elküldtem az újabb kérvényt – ezúttal a Szerb Kormánynak.
Múltak a napok, s mivel az éppen ügyvezetői mandátumban lévő kormány sajtóosztályától egy ideje nem érkezett válasz, utolsó próbálkozásként itt is futottam még egy kört. Felhívtam őket, az iránt érdeklődve, hogy egyáltalán megérkezett-e a levelem, és számíthatok-e a kérvényem elbírálására, hiszen már két hete várok. A hölgy nagyon kedves volt, mondta is, hogy továbbították a kabinetnek, de igazából nem jött visszajelzés. Ugyanis fogalmuk sincs, mihez kezdjenek ezzel, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem értik, mi köze a Szerb Kormánynak egy helyi jellegű témához – így aztán se engedélyezni, se elutasítani nem tudják. Ez a válasz sem lett volna probléma, ha erről például a Trans-Jug vállalatot is hajlandóak lettek volna értesíteni – hátha ez alapján kimozdulunk velük a holtpontról –, de kedvesen leráztak. Tudom, az én hibám, hogy azt gondoltam: a kormánynak is olyan fontos a szabadkai jegyeladás mikéntje, mint nekem.
Úgyhogy itt tartok most. Van egy jó témám, igazából még a válaszokat is megkaptam, azonban jóváhagyás nélkül mindez nem hivatalos, és nem írhatom meg. Lefutottam pár kört teljesen eredménytelenül: bár sok mindenre fény derült előttem, csak éppen arra nem kaptam hivatalos válaszokat, amelyeket az olvasókkal is megoszthatnék. És közben elmúlt másfél hónap. Ez a mérlegem.
Azonban nem az elvesztegetett idő a baj. Az a baj, hogy számos ilyen téma hamvad el porában, mert a megszólított intézmény, szerv vagy illetékes személy egyszerűen nem vesz tudomást a hozzá intézett kérdésekről. Hosszú hetek ígérgetései után sem érkezik meg a válasz, vagy az intézményrendszer olyan útvesztőjébe kerül az ember, amelyben holta napjáig bolyonghat, vagy egy idő után feladja. Ilyen ma az újságírói munka. Bezárult a kör, nincs tovább hová, nincs tovább kihez. Legfeljebb a buszjegyet faggathatom ezek után, hátha ő illetékesnek érzi magát. Ha beszélni tudna, talán el is mesélné, hogyan is történt…
Fotó: Magločistač
