Tudom, a cikk címében szereplő kérdés feleslegesnek tűnik, a válasz pedig nyilvánvalónak: a város a miénk. És mégis, az elmúlt néhány évben az uralkodó politikai struktúrák és az általuk teremtett társadalmi valóság durván azt üzenték nekünk, hogy semmi sem ennyire egyszerű. A stabilitás általános felborulásában és az ezt követő, igazságért folytatott folyamatos küzdelmekben a leggyakrabban nem is éreztük, mennyire fájdalmasak azok a döntések, amelyek megtagadják tőlünk a városhoz való jogot, és milyen sebeket hagyhatnak annak érzékeny szövetén.
Nemrégiben az illetékes városi szolgálatok megtagadási hullámot indítottak el a nyilvános terekben szervezett programok engedélyezésével – épp azon szervezetek esetében, amelyek addig minden gond nélkül megkapták azokat. Hirtelen különféle civil szervezetek már nem tudták beszerezni a szükséges hozzájárulásokat a parkokban tervezett koncertek megtartásához, sem pedig a városközpont kis utcáját évek óta életre keltő városi vásárok standjainak felállításához. Élvezték tavaly valamelyik koncertet például a Makkhetesi erdőben? És idén júniusban ellátogattak a Trešericára az Aga Mamužić utcában?
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
A folyamat a helyi illetékes hivatalok megvető adminisztratív hallgatásával folytatódott, amelyet az engedély helyett kézbesítettek a Kézműves Sörfesztivál szervezőinek. Bár tavaly sem tartották meg – akkor még a hulladékszállítási kapacitás hiányára hivatkozó értelmetlen kifogásokkal –, éltek a remények, legalábbis a szervezőkben, hogy ezúttal valami másképp alakulhat. Nem így lett. Minden ugyanúgy történt, sőt még rosszabbul.
Sajnos ez a sorozat nem teljes, és a mai napig sem szakadt meg.
Mellesleg, míg egyes szervezőktől megtagadták az engedélyeket és a válaszokat, mások bőségesen kaptak belőlük: az utcáinkon „átfutó” sportrendezvényeknek nem voltak hasonló problémáik, és a központi főtér körüli végtelen nyári-őszi fesztiválok idén is birtokba vették azt a teret.
A közterületekhez való hozzáférés egyszerűen nem egyenlő mindenki számára.
Ha egyesek kijuthatnak a közterületre, mások pedig nem, az már önmagában elegendő ahhoz, hogy megértsük: mégis léteznek bizonyos szempontok, amikor ezekről a fontos kérdésekről döntenek. A valódi kritériumok azonban nem nyilvánosak, és az illetékesek eljárásából sem vonható le az a következtetés, hogy az egyenlőség elveit alkalmaznák. Újabban mintha megjelent volna egy újabb, láthatatlan szempont, amely már régóta rombolja társadalmunkat: a lojalitás kritériuma. Mivel az illetékes intézmények leggyakrabban úgy vélik, nem tartoznak válaszokkal a polgároknak, döntéseiket ritkán fogalmazzák meg úgy, hogy a folyamatból bármit is kikövetkeztethessünk – legfeljebb burkoltan. Ebből a megtagadási mintázatból az az üzenet fakad, hogy nem vagyunk mindannyian egyenlőek – egyesek nem felelnek meg, bármi jót is tegyenek a városért.
Az ilyen ki nem mondott, de egyértelműen tilalmat jelentő helyzetek – hisz kétségkívül erről van szó – szolidaritást váltanak ki a polgárokból, és fejlesztik a gerillastratégiák alkalmazásának művészetét: az ellenállás gesztusaként megvalósult a Csakazértis Sörfesztivál, az elmaradt utcai esemény pótlási kísérleteként egy akciót szerveztek az Inspira Hub udvarán közösségi összejövetel formájában, a nyilvános játszótér helyettesítéseként pedig az iskolaudvar vált a koncert helyszínévé. Bár a polgári kreativitás ezen példái rendkívül értékesek, nem válthatják fel a városhoz való egyenlő hozzáférést, amelyet az intézmények kötelesek lennének biztosítani.
Kié tehát a mi városunk? Szabad-e, hogy csak azoké legyen, akik éppen a hatalmat gyakorolják? Vajon a közterület közös jó, vagy csupán egy újabb eszköz arra, hogy egyeseket a „nem megfelelőek” sorába állítsanak?
A város nem „ezen” vagy „azon” hatalomé. A közhatalmi jogosítványok senkinek sem adnak jogot arra, hogy megtagadják a polgároktól a közös térhez való hozzáférést, vagy hogy egyenlőtlenül bánjanak velük. A város életében az ilyen rosszindulatú lépések maradandó sebek. A városhoz való jog pedig nem olyasmi, amit a hatalom ajándékoz nekünk, hanem olyan jog, amely mindannyiunkat megillet.
Nela Tonković művészettörténész és képviselő a szabadkai képviselő-testületben. A szöveg eredetileg a Magločistač portálon jelent meg.
