Tőke János: Tandori, akiről a topolyai kocsmában se hallottak

– Ugyan már, Brljo, ne untasd a fiatalokat, már harmadszor meséled ezt a történetet! – szúrták oda csapattársai Fogaraš Božidarnak, aki éppen az ifiknek adta elő egyik focipályás hőstettét.

– Az lehet, de ahogy most mesélem, úgy korábban még sose hallották! – vágott vissza Brljo.

Valahogy így vagyok én is az alább olvasható történettel, mint Brljo bácsi az övével: jó néhány embernek meséltem már róla, de olyan formában, ahogy most papírra vetem, még soha senki nem találkozhatott vele egészen eddig a pillanatig.

Úgyse hiszik el – vezércikk, aláírás nélkül

„A legjobb, ha a sportrovatot választod, mivel a Korpák meg a Tőkék fene nagy igazságérzete miatt – ismerve téged meg a felmenőidet – máshol megbolondulnál. A sportrovat meg azért jó, mert a 3:0-ra nem lehet azt mondani, hogy 1:1” – csengnek még ma is a fülembe Kubát János szavai, pedig még alig múltam tizenhat éves, amikor ezt mondta. A sakk- és asztaliteniszedző, sportmenedzser, aki egy embargó alatt lévő Jugoszláviában tető alá hozta a Bobby Fischer–Borisz Szpasszkij reykjavíki sakkvilágbajnoki döntő visszavágóját Belgrádban és Sveti Stefanon, hét évvel később elégedettséggel nyugtázta, hogy 2003-ban a Magyar Szó sportrovatára kerültem.

Sőt, olyannyira megnyugtató volt ez a számára, hogy amikor az akkori főszerkesztő, akit mitadisten Kókai Péternek hívtak, azzal bízta meg Kubátot, hogy a karácsonyi számba vezércikket írjon, erőt vett rajta a kényelmessége, és a feladatot – nemes egyszerűséggel és mindennemű lelkiismeret-furdalás nélkül – átruházta azt egy 23 éves újoncra. Jól gondolják, ez a zöldfülű én voltam. A vezércikk megszületett, Kubát közölte, ő se írt volna jobbat ennél (kegyes hazugság volt ez a részéről, de ennyi belefért), viszont azt, hogy nem egy korábbi főszerkesztő, hanem egy, a lapnál mindössze nyolc és fél hónapja dolgozó, tinédzser külsővel megáldott személy írta az év legnagyobb érdeklődésre számot tartó szám vezércikkét, először Kókai torkán kellett lenyomni.

Ezt Kubát gyorsan meg is tette, viszont Kókai közölte, neki azért ezt az információt meg kell osztania a szerkesztőbizottsággal. Természetesen nem voltam ott, de ahogy mesélték, igencsak nagy felfordulást okozott Kubát partizánakciója, ám mivel mindenkinek tetszett az írás, így salamoni döntés született: jelenjen meg a vezércikk, de aláírás nélkül. Így történt meg, hogy a Magyar Szó 2003. december 24-ei számának címoldalán a vezércikknek nem volt szerzője (aki nem hiszi, bátran jelentkezzen nálam, még őrzöm ezt a kuriózumot). De hogy ne maradjon titkokban, ki írta a vezércikket, arról Tőke Veronka, a nagymamám gondoskodott: koránkelő lévén hajnali 5 és 7 között az összes barátnőjét és rokonát (ez azért nem pár ember!) felhívta és közölte vele ezt a nagyon fontos információt, mármint hogy a vezércikk alatt nincs aláírás, de azt az ő unokája, a Jánoska írta (ezúton is bocsánatot kérek mindenkitől, akinek a karácsonya a megadott időpontban ezzel a hírrel kezdődött hajnalban, én csak tettestárs voltam, Kubáttól indult az akció).

Anyám, én nem ilyen lovat akartam…

De kanyarodjunk vissza arra az időszakra, amikor a 3:0 kezdett az 1:1-hez közelíteni: sötét felhők jelentek meg a Magyar Szó felett, amelyeket úgy hívtak: túlzott politikai behatás. Amikor V. M. (1959) főszerkesztő közölte, azért kell tudósítást készíteni Vajdaság hosszútávúszó-bajnokságáról, mert azt a rendezvényt Egeresi Sándor, a tartományi parlament elnöke nyitja meg, akkor már kezdtem érteni, mire is utalt Kubát a Tőke-Korpa vér keveredéséből kialakult fene nagy igazságérzettel kapcsolatban, és hogy nekem nem sokáig lesz ennél a lapnál maradásom. Hiába hittem vakon abban a fatáblán függő, 18. születésnapomra kapott feliratban, hogy „Nagyon kell vigyáznom magamra, belőlem csak egy van, mások többen vannak, őket könnyebb pótolni”, be kellett látnom: azok, akik többen vannak, maradnak, és nekem kell vennem majd egy napon a kalapomat.

Forradalom és e-mail-blokád

De mielőtt a távozás bekövetkezett volna, 2016. október 23-án, a forradalom napján megalakult a Szabad Magyar Szó. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kevés embernek okozott nagyobb bosszúságot a létrejöttének a pillanata, mint nekem, aki aznap éppen Budapestről tudósította a Magyar Szót, és küldte a zentai szerkesztőségbe a szövegeket meg a képeket az asztalitenisz World Tourról. Pontosabban küldte volna, mert a hekkelés miatt a levelezőrendszer nem működött, Laták Istvánnak pedig 2016-ban még véletlenül sem volt Gmail-es címe, hiszen azt ő inkább úri murinak, mint valami hasznos dolognak tartotta. Így amennyire örültem ennek a fricskának, annyira bosszús is voltam miatta – még akkor is, ha akadt némi előtudásom azzal kapcsolatban, hogy mi készül.

Akkor már nyolc éve a sportrovat szerkesztője voltam, és pont akkor látott napvilágot a hír, hogy Topolyán fociakadémia épül a magyar kormány hathatós pénzügyi támogatásával. A Magyar Szó addigra már túl volt a nagy tisztogatáson: több embert, köztük a barátaimat is kirúgták, akiknek egy része a Szabad Magyar Szó körül tevékenykedett. Aztán egyik nap gondoltam egyet, hogy írok erről az egész focis helyzetről egy oknyomozó cikket, és álnéven a Szabad Magyar Szóban jelentetem meg. Pontosan tudtam, hogy a Magyar Szóban a cikket nem közölhetném le, mert abban kritika is helyet kapott az akkor VMSZ-es vezetéssel szemben. Annak pedig, hogy egy többhetes kutatómunkával összegyűjtött információhalmaznak mindössze az egytizede jelenjen meg, nem láttam értelmét.

Őszinte leszek, több esetben is a szerencse és az addigra már évek alatt kiépített kapcsolati háló játszott a kezemre: megesett, hogy teljesen véletlenül kerültem érdekes információk birtokába, amelyeket felhasználhattam a cikkben.

Amikor mindennel készen voltam, közöltem Vígi Zolival, a Szabad Magyar Szó főszerkesztőjével, hogy íme a cikk, mostantól „a gép forog, az alkotó pihen”, viszont kellene találni egy álnevet. A Szabó Palócz-Mihájlovits házaspár javaslatára született meg Tandori Arnold, aki tizenkét óra alatt ismertebb lett Magyarországon, mint én majdnem egy évtizedes sportszerkesztői munka után, ugyanis a szöveget minden magára valamit is adó magyarországi hírportál átvette, a Szabad Magyar Szó neve pedig futótűzként terjedt, mondhatni berobbant a köztudatba.

A topolyai Tandori nyomában

Mivel a téma roppant nagy érdeklődést váltott ki, akadt újságíró, aki úgy döntött, időt és pénzt nem sajnálva eljön Vajdaságba, hogy a saját szemével győződjön meg a helyzetről, és közben készít egy remek helyszíni riportot. Így tett a 168 Óra újságírója is, aki először Zentára látogatott el, mert értesülései szerint ebben a Tisza menti városban működik a Magyar Szó napilap sportrovata, s úgy gondolta, innen indítja a riportot, utána meg majd Topolyára megy. Fel is keresett, nagyon jót beszélgettünk, majd amikor már közeledett a búcsú, a következőket mondta:

– Most pedig indulok Topolyára, beszélek a Tandori Arnolddal, mert neki minden a kisujjában van!

Minden erőmmel próbáltam meggyőzni, hogy a Tandori semennyivel sem tud többet, mint amit én – nevem elhallgatása mellett – elmondtam neki az elmúlt másfél órában, de minden hiába: kötötte az ebet a karóhoz, és közölte, márpedig neki muszáj beszélnie a Tandorival, és jó lenne, ha szereznék hozzá telefonszámot. Miután bevallottam, hogy nekem nincs meg a Tandori elérhetősége, még gyanúsabbá váltam számára, és joggal hihette, hogy az irigység beszél belőlem. Ugyanis valószínű, az a Tandori okosabb és szebb is nálam, ezért nem akarom, hogy találkozzon vele. Így hát ez a meccs eldőlt: én a Zen kávézóból haza, ő meg Topolyára ment.

Pár nappal később kaptam tőle egy e-mailt, amiben ez állt:

„Topolyán még a kocsmában se ismerték a Tandorit, nem is hallottak róla, de a cikket olvasták, és meséltek ezt-azt az építkezésről. Mindenesetre köszönöm a segítséged, de ha véletlenül mégis előkerülne a Tandori száma vagy más elérhetősége, akkor küldd el.”

Részlet a motivációs levélből

Nyolc hónappal a cikk megjelenése után felmondtam a napilapnál, és a sokkal több munkát, valamint a valamennyivel kevesebb fizetést választottam a Családi Körnél és a Szabad Magyar Szónál. Közben időről időre hallgattam az ott maradt kollégák siralmait, hogy „jó lenne elmenni, de tudod, nekem gyerekem van”. Amikor azt feleltem, hogy a felmondás pillanatában engem egy öt- és egy hároméves csemete várt otthon, akkor a legtöbbször nagy csönd lett, és megszakadt a beszélgetés fonala.

Amikor valaki megkérdezte, hogy miért csinálom, miért nem állok be a sorba, maradok csendben és élvezem a másfélszer nagyobb fizetést kevesebb munkáért, mint ahogy teszik sokan mások, akkor mindig ugyanazt a mondatot feleltem, amit egyszer egy motivációs levél végén vetettem papírra. Hozzáteszem, mérhetetlen hit és talán ugyanennyi, de inkább több önbizalom kellett hozzá – de aki a Képes Ifjúságban úgy írt alá tizenhat évesen, hogy TökéJ, az az utóbbiból biztosan nem volt híján.

A motivációs levél végén szereplő mondat pedig így nézett ki, József Attila után szabadon:

„Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / tájékoz-tatni!”

Tőke János, a Szabad Magyar Szó főszerkesztője (Fotó: Szappanos Veronika)