Farkas Árpád
Fekete karácsony
Hó ha hullana, lefutna orcájáról e földnek,
annyira hevültek ma körül a szívek. Ártatlan
tekintetek szaladnak az égre –: Jézus meg-
született?; valóban megszületett volna Jézus?
Templomaikban papok, törekként zizegő
egek alján költők ámítanának alázatra hajló főt és
szívet –, de már nincs mit, nincs kit.
A tavalyi véres karácsony heve, színe-fehérje
odalett március lefutó vizeivel, felitta
június heve, s itt áll térdig-derékig adventben
egy becsapott nép, üres tenyérrel –: ha jössz,
színed előtt állok, Uram! S nincs az Úrnak ma
színe, van néki csupán színeváltozása.
Becsapottan, nyomorba zúzódottan még felhányódna
a lélek, de kifosztva legszentebb tartalmaiból,
vagy elalszik léte partjain, vagy felhorgad.
S lám, feltüremlik.
Fölkorbácsolt dühe szilaját
csak ez a karácsonyra szóló áhitat szereli le
néhány tétova percre,
midőn az üres tenyér zsibongásával simít végig
szerettei arcán, csaknem bocsánatkérőn –:
dolgoztam én, viaskodtam én e szeretetért,
s csupán ennyi maradt belőle – rándul hát
ökölbe az a kéz, s a maradék reménnyel el-
röppen egy lőttlábú angyal.
Hűlt helyén gyermekek maradnak, gyanútlanul
faggatódzó gyermekek –: holnap mit eszünk, Uram?
Fekete karácsony jött ránk, vergődünk
zúzott angyalszárnyain, veséjét, máját
tépjük –: esszük magunkat, fiam!
