Kedden kiírták a szerbiai parlamenti és (ahol erre szükség van) a helyhatósági választásokat is, március elejéig az elnökválasztást is ki fogják, vagyis április 3-án újra választhatunk, szavazhatunk. Ennek apropóján írt Nenad Kulačin a Danas napilapnak jegyzetet, amiben a jelenleg hatalmon lévők ügyes-bajos dolgai közül idéz fel néhányat.

– Az előttünk álló szavazást két kulcsfontosságú tényező határozza meg. Az egyik a részvételi arány, a másik pedig a felügyelet. Ez alkalommal beszéljünk a részvételi arányról.

Mi kell ahhoz, hogy az emberek minél nagyobb számban megjelenjenek a szavazóurnák előtt? Mindenekelőtt és egyedül az, hogy mi mind szembe nézzünk azzal, mivel is volt dolgunk az elmúlt néhány év során.

Ez nem más, mint a megtévesztések, hazugságok, megaláztatások, brutalitás és mindaz, ami miatt ma Szerbia egy nem demokratikus és nem szabad ország.

A választáson való részvételhez vajon nem elég az, hogy egy olyan ember tart hazafiasságról előadást, aki akkor költözött be a 100 és egynéhány négyzetméteres állami lakásba, miközben bilin ülve halt meg egy ártatlan gyerek, Košaréban pedig a bátor katonák?

Ezt az az ember nem szégyelli.

Emlékszem, hogy a távoli 1999-ben azzal a dumával védekezett, hogy – Miniszterként egy garzonlakásban éljek?!

Az az egyedüli szerb politikus, aki a szerb parlamentben kijelentette, hogy egy elesett szerbért 100 muszlim hal meg, majd tiltakozik, amikor valaki azt mondja neki, ő Hitler.

Az az ember, aki arról győzködte a népet, hogy a szerbek Nagy-Szerbiában élnek majd a Karlovac, Karlobag, Ogulin, Virovitica határvonalon belül, és ezt a horvátországi szerbeknek mondta. Ma azt mondja, ő sosem mondott ilyet.

Szerencsére itt van az internet, hogy megcáfolja őt.

Minden épelméjű nagykorú állampolgár kötelessége egy ilyen ember ellen szavazni, azért is, mert 11 758 dinárért megvásárolja ennek az országnak a jövőjét, és ha győz, még ugyanennyit befizet nekik. Mi ez, ha nem szavazatvásárlás?

A mi gyerekeink ennyit érnek? Ha a fiatalok nem értik meg, hogy ők, velünk együtt, akik még megmaradunk, fizetjük majd vissza ezt a pénzt a kínaiaknak.

Ha már a kínaiaknál tartunk, az az ember úgy ad el bennünket nekik, mint egy zsák krumplit.

Nem helyes ezzel egyezni és ezt támogatni. Az rendben van, hogy idejönnek, befektetnek, dolgoznak, pénzt keresnek, de tisztelniük kell a törvényeinket, és nem rúghatják fenéken a mérnökeinket, nem telepíthetnek át falvakat, nem tehetik tönkre a folyókat… Ő meg csak hallgat és rátámad mindenkire, aki ezt szóvá teszi.

Az az ember, a kínaiakhoz hasonlóan, nem tartja tiszteletben annak az országnak a törvényeit, amelynek az elnöke.

Naponta vét a mi Szerbiánk alkotmánya ellen.

Tetszés szerint osztja a nép pénzét.

Szerbia elnöke az állami kasszából vesz el és helyi utakat aszfaltoz Szerbia-szerte.

Ez nem egy ember tehetségét bizonyítja, hanem ugyanannak az embernek a diktatúráját és mindazok tehetetlenségét, akiket ugyanaz az ember tett meg helyi tisztségviselőnek, állami vállalatok és intézmények igazgatójának.

Tudom, hogy nehéz meghúzni a vonalat, majd dönteni és egy olyan ember ellen szavazni, aki úgy mutatja be magát, mint aki autóutakat, kórházakat épít és gyárakat nyit meg.

Szerbia építi a legdrágább autóutakat a világon.

A kórházakat közbeszerzés nélkül építik, a gyárak pedig, amelyeket megnyit csak pillanatnyi megállók, amíg a külföldi tőke nem talál a szerbnél is olcsóbb munkaerőt. Akkor hazudik nekünk a gazdasági helyzetről, amikor csak tud.

Amikor úgy felel meg neki, nem beszél a GDP-ről, amikor pedig a drága kínai hiteleket védi, azt mondja, van pénzünk. A GDP-be beleszámolja azt a rezet is, amit a kínaiak „kiszállítanak” Kínába és az aranyat is, ami már nem a miénk, hanem az övék.

Egy olyan miniszterelnök asszonyunk van, aki nem tud beszélni, de amikor sikerült összeraknia egy egyszerű bővített mondatot, akkor vagy csodálja azt az embert, vagy mindenkit sérteget, aki nem isteníti őt.

Dedinjei állami kastélyban pöffeszkedik partnerével, míg az LGBT-közösség többi tagja számkivetettként, bujkálva él. Szerbia az egyedüli olyan ország, ahol még tisztségben van egy olyan miniszter, akiről megállapították, hogy a doktori munkája plágium.

A mi országunkban Vulin is miniszter, akinek a „kanadai nagynénje” vett lakást. A minisztereink családtagjai úgy kapják a megbízásokat, mint ahogyan mi többiek elkapjuk az omikront.

Az az ubi cowboy beszél a Southampton labdarúgóklubot megvásárló leggazdagabb szerb arroganciájáról, miközben úgy viselkedik, mintha a női röplabdaklub tulajdonosa lenne, azé, amelybe egyetlen saját dinárját sem fektetett be, hanem Szerbia polgárainak pénzét.

A mi országunkban a Lottózó helyiségeit éjfél után meszelik, állami ünnepen pedig SNS-feliratú ökör forog a nyárson.

Ezt a hatalmat árnyékként követik a hazugság és megtévesztés urai. Az egyik Dedinjéről hülyíti a nemzetet már hárminc egynéhány éve, a másik meg a trafikban bizonyítja, hogy érdemli meg, hogy a szerb néphez tartozzon. Ez ellen is szavazhatunk április 3-án.

Ugyanúgy, ahogy az emberi tetű ellen is, ahogyan saját magát nevezte egyikőjük, a mindenkori marketingszakember, a legrosszabb fajtához tartozó köpönyegforgató, az állami apanázsok gyűjtője.

Ha valakinek a szerbiai állapotok e rövid összefoglalója nem elég ahhoz, hogy április 3-án fél órát rászánjon arra, hogy elmenjen szavazni és bekarikázzon valamit, ami a választási kínálatban talál, akkor nem a hatalomban van a gond, hanem bennünk. Vagyis, akkor nem a hatalom van gondban, hanem mi – írja Kulačin.

A jegyzetet eredetiben ezen a linken találják.

 A kilencvenes évekbeli rossz áttétei

Az Autonomija portálon Pavle Radić is a választásokról ír, feltéve a kérdés, valójában ki és mi között választhatunk az előttünk álló szavazáskor.

– Hogy még az elején egyértelműen leszögezzem – részt kell venni az előttünk álló szerbiai választásokon, még akkor is, ha ki tudja, hányadszor a tisztességes polgárnak sajnos megint be kell fognia az orrát.

Azt a bűnügyi-korrumpált rosszat – amely a kilencvenes években a politikai atyjaival brutálisan szétverte az egykori országot, most pedig – a kilencvenes évekhez hasonlóan – korrupcióval, rablással és alpárisággal rombolja Szerbiát miközben szívószálon keresztül issza a vérét, le kell váltani és egyszer s mindenkorra eldobni a történelem szemétdombjára – sose ismétlődjön meg. Ellenkező esetben az a sötétség, amelyben élünk egy még sötétebb jövőt hoz.

Kik és mik között választanak majd valójában Szerbia polgárai a következő választásokon? A köztársasági elnöki posztért Vučić – habár ő még szokás szerint úgy tesz, mintha gondolkodna azon, hogy induljon-e vagy kvázi ne a választáson – és valaki azok galériájából (még nem tudni, mekkorából), akik az ellenjelötek lesznek. A Köztársasági Parlament és a belgrádi városi képviselő-testület jelöltjeinek olyan programjai közül választhatnak, amelyek – mintha egy azon ember írta volna őket – úgy hasonlítanak egymásra mint két tojás – írja Radić a választási programokról, amelyek mindegyike Szerbia (és persze Belgrád) prosperálásáról, Szerbia területi integritásáról (Nem adjuk Koszovót), a régióban élő szerbek megvédésről, és még a Novak Đokovićot ért atrocitásokról is szólnak, de a nagyberuházásokat sem felejtették ki, az egészségügy és a közintézmények fejlesztését, a korrupció és a bűnözés elleni harcot…

De nem szólnak egyebek mellett a nacionalizmusról, sovinizmusról, a szomszédod iránt érzett gyűlöletről, értelmetlen háborúkról, háborús bűnösökről, a pusztításról sem, írja a szerző.

– A kilencvenes évek komoly politikai betegsége ott lapul a szőnyeg alá söpörve, bűzlik és mérgezi az új generációt (természetesen nem általánosítunk). Ott vannak, reménytelenül és a szőnyeg alatti rosszal megmérgezve huligán falkákban háborús bűnösök festményit őrzik a stadionokban és az utcán, és szükség szerint elintézik a hatalom piszkos ügyeit. Sokan mondják: hagyjuk már a sötét múltat, háborúkat és a halált, forduljunk a jövő és a normális élet megújítása felé. Igazuk is lenne, ha nem fojtogatna bennünket a sötét múlt, ha Szerbia nem lenne beteg a kilencvenes évek gonoszságának ki nem gyógyított áttétjeitől. A betegséget és az áttéteket nem lehet gyógyítani anélkül, hogy tisztességesen nem néznénk velük szembe, bármilyen kellemetlen is legyen az, és ez Szerbiában nem történt meg.

A választáson indulók közül a múlt rendezetlen terheiről csak a marginalizált Polgári Demokratikus Front (GDF) és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga (LSV) beszél, aki azzal, hogy Újvidéken beszállt az SNS vezette városi vezetésbe, elveszítette egykori tisztelői jelentős részénél a szavahihetőségét. Egy biztos – amennyire a GDF és az LSV (bármit is gondoljunk most az LSV-ről) politikai eszméi és ereje távol áll attól, hogy domináns társadalmi tényezővé váljanak, annyira van távol Szerbia attól, hogy kiszabaduljon ebből az elkeserítő helyzetből. A rendezetlen sötét múlt és annak terhei okozzák szinte Szerbia összes problémáját. Aki igazán jót akar Szerbiának, annak be kell hatolnia a problémája mélységeibe, és nem a szőnyeg alá söpörnie.

Az egyesült ellenzéken belül – SSP, DS, NS, Szabad Polgárok Mozgalma és a többiek, akik annak a választási koalíciónak a tagjai – nyilvánosan is, és a kulisszák mögött is megharcoltak a választási listák vezető helyeiért. Annak ellenére, hogy a politikusok állandóan az új arcokról és új ötletekről beszélnek, a steril politikai múltból előszedett politikusok élveznek előnyt. Az elnöki posztra mégis Milošević katonáját, Zdravko Ponošt jelölték – habár ő még úgy-ahogy tisztességesebb, mint a radikális háborús uszító Aleksandar Vučić, akivel harcba száll majd – mondjuk az NBS (Szerbiai Nemzeti Bank) egykori kormányzója, a Közgazdasági Kar tanára, Dejan Šoškić vagy valaki hozzá hasonló helyett. Őket állítólag nem ismeri eléggé a közvélemény. De akkor mire valók a választási kampányok? A belgrádi választási listát az idős Vladeta Janković professor vezeti – aki előtt tisztelettel adózunk a kora miatt –, de várható, hogy a lerombolt Belgrád vezetésével járó nehéz tisztség óriási lelki és fizikai erőt igényel majd. Azért esett rá a választás, mert, ugye, egy tekintélyes értelmiségi (Koštunica és a politikai koštunicizmus egyik legkövetkezetesebb tisztelője), ahelyett, hogy mondjuk közösen támogatnák a fiatal, politikailag akár tapasztalatlanabb, de energia és víziók tekintetében frissebb Dobrica Veselinovićot a zöld-balos Moramo koalícióból. Az új arcok és új politikai víziók nálunk csak üres beszéd, továbbra is a régi kádereket és a tudjuk, melyik közhelyeket értékelik.

Egy jótanács azoknak, akik még nem döntötték el, hogy befogják-e az orrukat és elmennek-e szavazni – fogják be az orrukat, menjenek szavazni, és szavazzanak azokra, akik programjaikban hajlandóságot mutatnak a múlt legnagyobb hibáinak kijavítására, a meg nem oldott nehéz hagyaték rendezésére, azokéra, amelyek ma a Szerbia nyakára akasztott malomkövet jelentik. Ne hagyják azt a követ az új generációk nyakán, az egy olyan bűntett, amelyet az új generációk nem érdemelnek meg. Szavazzanak inkább a fiatalságra és az új ötletekre a becsontosodott kleronacionalista közhelyek helyett, amelyek után csak vereség, frusztráció és reménytelenség marad – véli Radić.

A teljes jegyzetet itt olvashatják.

(Fotó: N1 illusztráció)