Azok, akiket érdekel még a „VMSZ-ológia“, az elmúlt hónapokban fokozott érdeklődéssel figyelik, mi is történik a párt háza táján. Akár nyilvánosan is ki merik mondani ezek a személyek a véleményüket, akár nem, az az egyik fő kérdés a számukra, hogy a Pásztor István-i korszak után miben változik a szervezet stílusa, hatalomgyakorlása. Pár hónap után bajos végső megállapításokat tenni, ám jócskán történt és elhangzott már annyi minden, ami alapján pár óvatos következtetést megejthetünk.
Itt és most a Jadran színpadán március 15-e kapcsán két hete elhangzott gondolatsort vegyük szemügyre. Pásztor Bálint, a VMSZ elnöke ugyanis sok más egyéb mellett arról beszélt, hogy ők nem „észvernek”, s nem azt mondják, hogy mi nem jó, hanem „húzzák a gályát”. Mások meg nem húzzák, hanem „észvernek és picsognak”. A vajdasági magyar nyilvánosság ismerőjének kell lenni, hogy fel tudjuk oldani az elhangzott kódokat. Már csak azért is, mert az elhunyt elnök módszereihez hasonlóan az új pártvezető is gondosan kerüli, hogy konkrét személyeket és csoportokat nevezzen meg. Mintha ezzel távol lehetne tartani a kritika legitimitását…
Kezdjük a „picsogással”. Több mint kilenc éve annak, hogy Pásztor István, az új elnök édesapja „picsogó kórusnak” nevezte azokat a tiltakozókat, akik a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata és egyáltalán az ő hatalmi stílusa ellen emeltek szót. A terminus technicus aztán megragadt a közbeszédben, egyfajta fogalmi szimbóluma lett annak az attitűdnek, amellyel a VMSZ „vezeti” a vajdasági magyar közösséget. Világos, hogy az új elnök gond nélkül, különösebb megrázkódtatás nélkül eleveníti fel ezt az emblematikus kifejezést. Egyértelműen folytonosságot teremt.
Mi viszont a nóvum? Az Észverés Pressburger Csaba immáron százkét adást megélt online műsora, amit akár nevezhetünk ellenszélben, szerény körülmények között összerakott, de szívósan fenntartott műsornak. Nem a hatalom kegyéből, hanem pont annak ellenében létezik, hiszen audio és/vagy vizuális formában a Vajdasági Rádió és Televízió szakmai integritásukat továbbra is őrző egyes munkatársai mellett ez az egyetlen fórum, ahol elhangozhatnak argumentáción alapuló, a dolgok állását a pártcentrumhoz képest máshogy megvilágító vélemények a pluralitástól nem éppen szenvedő vajdasági magyar térben. Gondoljunk csak bele: ez olyannyira zavarja a pártot, hogy mindenképpen szóba kell hozni a dolgot a Jadran színpadán…
Itt pedig lépjünk tovább a nyilvánosság VMSZ általi (szándékolt és megfontolt) félreértésének krónikus problémájához. Ez a szindróma már akkor is fennállt, amikor az említett Pressburger Csabát 2011-ben leváltották a Magyar Szó éléről. Aki például végignézte a Magyar Nemzeti Tanács történetének valószínűleg mindmáig legnevezetesebb (és legszégyenteljesebb) ülését, az tudhatja, hogy ott hányan készítették elő önként és dalolva a VMSZ későbbi kommunikációs paneljét. Nem másról szólt ugyanis a fáma, minthogy a Magyar Szónak a „magyar közösség“ lapjának kell lennie. Lapozzuk végig az azóta kiadott számokat, hogy lássuk, mit is jelent ez valójában politikailag…
Már csak az a kérdés, hogy a Pásztor István-i úton folytatják-e? Juhász Bálint, a Vajdasági Magyar Szövetség Intéző Bizottságának elnöke, Pásztor Bálint, a párt elnöke és Fremond Árpád, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke (Fotó: Juhász Bálint/Facebook)
A kritikus hangok tehát „pályaszélről kiabálnak be” (jut eszembe, ez még Kasza József szavajárása volt!), és „nem húzzák a gályát”, hanem valami egészen mást csinálnak. Olyasmit, ami a pártnak nem tetszik. A nyugat-európai gyökerű modernitásra és az érett demokráciára viszont az a jellemző, hogy a közbeszéd plurális. És ez azt is jelenti, hogy az adott és aktuális hatalommal szemben mindig kell lenniük kritikus hangoknak. Nem demagógiának, revolvermédiának és politikailag motivált gerillaakcióknak (bár mint virágoskertben a gyom, ezek sem kiiktathatóak igazán), hanem a folyamatokat, állapotokat a pártcentrumtól függetlenül értelmező hangoknak. Ha ez nincs, akkor más van. Mondjuk egy egy folyamatos megfélemlítésben élő és nyomás alatt tartott társadalom.
Mivel bizonyította azonban a VMSZ régi-új vezetése legalább részben, hogy a nyilvánosság kritikus része mégsem csinál olyan nagy marhaságokat? Nos, nem mással, mint Lovas Ildikó trónfosztásával! A VMSZ-szel szemben álló publicisták ugyanis már több mint egy évtizede folyamatosan felhívják a figyelmet arra, hogy a Pásztor István volt élettársa által gyakorolt árnyékhatalom pusztító és vállalhatatlan. Ha úgy tetszik, a Lovas-jelenség esetében régóta „meztelen a király”, s ez elsősorban azoknak az interjúknak, kommentároknak, riportoknak köszönhető, amelyek nem a Magyar Szóban, a Pannon RTV-ben vagy a Hét Napban jöttek le… Erre ugyanis egy pillanatig sem volt esély. Ezeknek a véleményeknek a legtöbb esetben külön felületet kellett ehhez teremteni, mert a VMSZ egyébre nem hagyott mozgásteret. Ez egyben azt is jelenti, hogy erről írni vagy beszélni kockázatot jelentett! Most azonban maga Pásztor Bálint adta tanúbizonyságát annak Lovas Ildikó félretevésével s annak hevenyészett megindoklásával, hogy a kritika megalapozott volt. És ez még akkor is igaz, ha a „leszámolás” mögött személyes motivációkat is sejthetünk.
Itt tartunk hát, ám a Jadranban elhangzott gondolatok alapján az is látszik, hogy a párt korlátozottsága legfeljebb csak jottányit moccant. A plurális nyilvánosság lenézése mellett ugyanis annak egyelőre nem sok jele van, hogy a párt képes lenne önkritikusan szembenézni az elmúlt másfél évtizedében elkövetett szisztematikus hatalmi visszaélésekkel. Ezeknek Lovas Ildikó politikusi életpályája ugyanis csak egy felettébb sajátos megjelenése. Ennél sokkal mélyebb történetről van szó, amit nem lehet egyszerűen csak azzal letudni, hogy egy részét kiragadjuk, rátapasztunk egy Lovas-matricát, majd kirakjuk a kapu sarkába.
Változások ide, változások oda: nem úgy tűnik tehát, hogy az eljövendő időkben a picsogásra és az észverésre ne lenne továbbra is szükség…
