Hogy a mennyire minden mindennel összefügg igazsága milyen mélységekig van jelen mindennapjaink történéseiben, s hogy miképpen határozza meg a múlt a jelent, az pedig a jövőt, a nyitott szemmel figyelő ember gyakorlatilag állandó jelleggel megtapasztalhatja. Ha valóban arra törekszünk, hogy megértsük a világban zajló események miértjét, nemcsak a régmúltat, hanem a közelmúltban lejátszódott társadalompolitikai folyamatokat is ismernünk kell, hogy tanulhassunk belőlük, és végre kikerülhessünk abból a borzalmas, emberi életeket megbénító körforgásból, amely az emberiség történetét jellemzi, s aminek végkifejletével mi, a 20/21. század fordulóján élő emberek éppen most szembesülünk.
Kortársunk, XVI. Benedek pápa mindenekelőtt és -felett nagy tudású, ízig-vérig a tudományos gondolkodás egyik meghatározó személyisége volt, amiről a názáreti Jézusról írt és 2007-ben magyar fordításban is megjelent kétkötetes művét olvasva meggyőződhetünk. Az első kötetben olvasható a többi között a következő helyzetfelmérő megállapítás is, miszerint „Az Istennel való szakítás az emberi élet mindenfajta megmérgeződésének kiindulópontja, ennek felülmúlása alapfeltétele a világ békéjének”. Helyzetfelmérésében az is olvasható, hogy „A totalitárius rendszerek tapasztalata után, azután a brutális mód után, ahogyan eltaposták az embereket” meg „rabszolgaságba hajtották”, ma viszont az, ahogyan „a gazdasági hatalommal való visszaélés […] az embert áruvá alacsonyítja”, kilátástalanságot generált és értékvesztéshez vezetett. Ennek az állapotnak a tudatosításához járul hozzá nagymértékben szintén Kun Miklós egyetemi tanár heti rendszerességgel az M5-ös csatornán sugárzott Rejtélyes XX. század című műsora, amelyben kép- és filmanyag, valamint dokumentumok, tények sokaságával illusztrálja azt, hogy milyen is volt az az istentagadó totalitárius kommunista rendszer, melyben a huszadik században millió és millió ártatlan ember élete semmisült meg, nyomorodott meg, mint ahogyan azt Visky András írja le a Kitelepítés című könyvében.
S hogy ma mi és miért történik Ukrajnában, arra is választ kap az, aki a Széchenyi-díjas történésszel tölt el vasárnap hat óra tájt egy fél órát.
Mindezt azért mondtam el elöljáróban Siflis Zoltán dokumentumfilmjének, A kapus halálának bemutatása okán, mert a prezentált történet nemcsak a Szabadka–Budapest–Kelebia-háromszög közelmúltját idézi meg, hanem mert feleleveníti az egész Istent megtagadó Kelet- és Kelet-Közép-Európa 20. századi világának embertelenségben fuldokló borzalmas voltát, immár nem a szépirodalom révén, mint azt az író, Visky András teszi, hanem a megkérdőjelezhetetlen faktográfia által, ahogyan azt a történész, Kun Miklós is teszi.
A rendkívüli tehetségű, szabadkai származású labdarúgó, Siflis Géza, aki a két világháború között, 1928 után Magyarországon próbálja felépíteni a karrierjét, a második világháborút követően annak a kommunista, Sztálin által kiépített, erőszakot generáló totalitárius rendszernek a szorításába kerül, amely névtelen feljelentések nyomán végez minden karmai közé került, rendszerellenesnek, árulónak bélyegzettel.
1947-ben még csak a kapus kihallgatása volt folyamatban, s nem úgy tűnt, hogy az eredmény végzetes lesz. És akkor jött 1948, mely, mint tudjuk, Jugoszlávia és a nagy Szovjetunió megfellebbezhetetlen szakításához vezetett, mert Tito nemet mondott Sztálinnak. Pedig 1947 decemberében még fáklyásmenet kíséretében ünnepelték Budapesten Jugoszlávia államelnökét, Titót – lehet, hogy ez volt a baj?! –, de 1948 első felében már a Tájékoztatási Iroda diktálta a kapcsolatok további alakulását: Jugoszlávia immár ellenfele lett „a nagy testvérnek”, és drótkerítés választotta el a nemrég még két baráti országot.
Ettől az időponttól kezdődően a Jugoszláviából származó Siflis Géza kihallgatása egy árulónak kijáró szadista szigorral zajlott le az Államvédelmi Hatóság falai között: magyarul halálra verték.
Ez a dokumentumfilm is bizonyítja, Siflis Zoltán nem véletlenül birtokosa a Balázs Béla-díjnak, nem véletlenül tagja a Magyar Művészeti Akadémiának. Dokumentumfilmjei a legeklatánsabban örökítették meg a legfájóbb társadalompolitikai történéseket. Először készített oknyomozó filmet az 1944/45-ös áldozatokról, a beszolgáltatásokról, filmesként ő járta be először Bánátot meg Baranyát, hogy az ott élő magyarok életkörülményeit rögzítse, és nem utolsósorban pedig az ő filmkockái lesznek a kilencvenes években lezajlottak tanúságtevői. Műveinek felbecsülhetetlen értéke van, hiszen a történelmi folyamatok tetten érésének hitelességet csak a tényfeltárás útján lehet biztosítani. A dokumentumfilm pedig a valóságábrázolás szavahihetőségének egyik legmérvadóbb alapja.
Az elöljáróban idézettek kontextusában Siflis Zoltán dokumentumfilmje, A kapus halála azt is bizonyítja, hogy nincs helyi meg egyetemes jellegű emberi történet, csak az idők generálta emberi történet van, amellyel a világ bármely táján találkozhatunk, ha nyitott szemmel és szívvel s valóban érdeklődéssel figyelünk létezésünk életterére.
