A győzelem számtana és a hallgató többség A számok egyértelműek, csak éppen nem feltétlenül azt jelentik, amit a győztesek szeretnének kiolvasni belőlük

Szerbiában 2010. június 6-án tartották az első közvetlen nemzeti tanácsi választásokat. Ezt követően 2014-ben, 2018-ban, 2022-ben és legutóbb 2026. november 8-án szavazhattak a választók. Egyre kevesebben és kevesebben érezték úgy, hogy ebbe a választásba bele akarnak szólni. Így a választási győzelem ugyan vitathatatlan, annak értelmezése azonban már korántsem ilyen egyszerű. A Magyar Összefogás közel hetvenszázalékos támogatottságról és egyértelmű felhatalmazásról beszél, miközben a november 8-i nemzeti tanácsi választáson az előzetes eredmények szerint mindössze 27 847 szavazatot szerzett. A külön magyar választói névjegyzékben 108 974 polgár szerepel. Vagyis a győztes listára a választásra jogosultak alig több mint egynegyede szavazott. A többség távol maradt, egy másik része pedig a politikai alternatívára voksolt. A számok tehát valóban egyértelműek, csak éppen nem feltétlenül azt jelentik, amit a győztesek szeretnének kiolvasni belőlük.

A Magyar Összefogás megnyerte a választást, és megszerezte a Magyar Nemzeti Tanács irányításához szükséges többséget. Ezt senki sem vitathatja el tőle. Csakhogy a választási győzelem, a mandátumtöbbség és a közösség egészének felhatalmazása nem ugyanaz. Az első kettő választási tény, a harmadik már politikai értelmezés, amelyet nem ártana némi önmérséklettel kezelni.

A közel hetvenszázalékos eredmény ugyanis kizárólag a leadott szavazatokon belüli arányt mutatja. Nem azt jelenti, hogy a vajdasági magyar választópolgárok hetven százaléka támogatja a Magyar Összefogást, és különösen nem azt, hogy a közösség ugyanekkora része elégedett a Magyar Nemzeti Tanács eddigi működésével.

A 108 974 választásra jogosult közül több mint 81 ezren nem a Magyar Összefogásra szavaztak. Közülük túlságosan sokan otthon maradtak, mások a Vajdasági Magyar Újrakezdést támogatták, összesen 11 156-en, ami a szavazatok 28,32 százaléka.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy valamennyien a jelenlegi vezetéssel szemben foglaltak volna állást. A távolmaradásból nem lehet automatikusan politikai tiltakozásra következtetni. De ugyanilyen alaptalan lenne azt feltételezni, hogy a nem szavazók hallgatása a győztesek politikájának jóváhagyását jelenti. Ez az a különbség, amely könnyen eltűnik a választás utáni győzelmi nyilatkozatokban.

Hová tűntek a szavazók?

A Magyar Nemzeti Tanács választásainak története önmagában is sokat elárul arról, hogyan változott a vajdasági magyar közösség viszonya saját kisebbségi önkormányzatához.

Az első közvetlen választáson, 2010-ben még 138 665 polgár szerepelt a külön választói névjegyzékben, közülük 76 903-an járultak az urnákhoz. A részvétel 55,46 százalékos volt. Négy évvel később már csak 40,60 százalék, 2018-ban 36,54 százalék, 2022-ben pedig 36,69 százalék volt ez az arány. A mostani választáson az előzetes, részlegesen feldolgozott adatok szerint a részvétel 39,64 százalék körül alakult. Vagyis tizenhat év alatt nemcsak a választói névjegyzék zsugorodott jelentősen, hanem a nemzeti tanácsi választások iránti érdeklődés is számottevően visszaesett. A 2010-es több mint 76 ezer szavazóhoz képest 2026-ban már alig 39 ezren vettek részt a választáson.

A választói névjegyzék létszámának csökkenése mögött természetesen demográfiai folyamatok, az elvándorlás és a magyar közösség fogyatkozása is állhat. A részvételi arány visszaesését azonban önmagában nem magyarázza meg a népességfogyás. A százalékos adatok ugyanis éppen azt mutatják, hogy a nyilvántartott választók egyre kisebb hányada érezte fontosnak a részvételt.

A mostani választás különösen érdekes ebből a szempontból, hiszen mindössze két héttel korábban parlamenti választásokat tartottak Szerbiában.

A Vajdasági Magyar Szövetség parlamenti listája október 25-én 35 461 szavazatot szerzett. A Magyar Összefogás november 8-án az előzetes adatok szerint 27 847-et. Ez 7614 szavazatnyi különbség, vagyis a parlamenti választáson megszerzett szavazatok számához viszonyítva is több mint húszszázalékos a visszaesés. Arról nem beszélve, hogy a VMSZ a korábbi parlamenti választáshoz viszonyítva 30 ezer szavazatot veszített.

A két eredmény természetesen nem vethető össze minden fenntartás nélkül. A parlamenti választáson nem kizárólag a magyar külön választói névjegyzékben szereplők szavazhattak a VMSZ-re, a nemzeti tanácsi választáson viszont csak az arra jogosultak vehettek részt. A novemberi adatok ráadásul még nem véglegesek. A különbségből ezért nem lehet pontosan megállapítani, hány korábbi VMSZ-szavazó maradt távol.

A kérdés azonban ettől még jogos:

• Miért nem sikerült a nemzeti tanácsi választáson hasonló mozgósítást elérni, és miért nem tartotta fontosnak a részvételt a magyar választói névjegyzékben szereplők többsége?
• Miért nem fektetett több energiát az évek során a Magyar Nemzeti Tanács arra, hogy folyamatosan dolgozzon a választói névjegyzék frissítésén?
• Miért nem érezte fontosnak, hogy minél többen szerepeljenek rajta?

Az érdektelenség nem a semmiből keletkezik

A választói távolmaradást kényelmes lenne egyszerűen közömbösséggel magyarázni. Csakhogy az érdektelenségnek is vannak okai, különösen egy olyan intézmény esetében, amelynek éppen az lenne a feladata, hogy a közösség számára fontos ügyekben képviseletet biztosítson.

A Magyar Nemzeti Tanács az elmúlt négy évben politikai ellenzék nélkül működött. A 2022-es választáson egyetlen lista indult, a Magyar Összefogás pedig mind a 35 mandátumot megszerezte.

Ellenzék nem volt, más vélemény nem hangzott el. Ez önmagában nem jelenti azt, hogy a tanács minden döntése rossz lett volna, vagy hogy ne születtek volna a közösség számára hasznos intézkedések. Azt azonban igen, hogy a politikai vita hiányzott.  Márpedig egy kisebbségi önkormányzat legitimitása nem merülhet ki abban, hogy négyévente megtartják a választásokat, és a győztes lista elfoglalja a képviselői helyeket. Az intézménynek a két választás között is kapcsolatban kellene maradnia azokkal, akiket képvisel, világosan bemutatva döntéseit, eredményeit, mulasztásait és a rendelkezésére álló közpénzek felhasználását.

Hányan tudják pontosan, milyen hatáskörei vannak az oktatás, a kultúra, a tájékoztatás és a hivatalos nyelvhasználat területén az MNT-nek? Hányan érzik úgy, hogy beleszólhatnak a döntéseibe? És hányan gondolják azt, hogy a tanács működésére akkor is lehet befolyásuk, ha nem értenek egyet a vezetésével?

A távolmaradók motivációit természetesen nem ismerjük. Bizonyára voltak, akik a két héttel korábbi választás után már nem akartak ismét szavazni. Mások számára a nemzeti tanácsi választás tétje lehetett kevésbé világos, megint mások egyszerűen nem érdeklődnek a kisebbségi önkormányzati politika iránt. Az sem zárható ki, hogy egyesek elégedetlenségük vagy bizalmatlanságuk miatt maradtak otthon. Ezeket az okokat azonban vizsgálni kellene, nem pedig a választási győzelemről szóló nyilatkozatok mögé rejteni. Az alacsony részvétel ugyanis nem kizárólag a választók bizonyítványa. Legalább ennyire kérdéseket vet fel azok munkájával kapcsolatban is, akik az intézményt az elmúlt években irányították.

Az együttműködés nem lehet egyoldalú elvárás

A választások után a Magyar Összefogás részéről ismét előkerült az együttműködés, a közösségi egység és a korábbi konfliktusok lezárásának szükségessége. Fremond Árpád és politikai szövetségesei arról beszélnek, hogy a választási küzdelmek után közösen kell dolgozni a vajdasági magyarság érdekében. Ez önmagában természetesen helyeselhető cél. A kérdés inkább az, mit értenek együttműködés alatt, és milyen feltételeket hajlandók biztosítani hozzá.

Az új összetételű Magyar Nemzeti Tanácsban a Vajdasági Magyar Újrakezdés az előzetes mandátumbecslés szerint tíz képviselői helyet szerezhet. Ez a korábbi, egypólusú testülethez képest lényeges változás. A tanácsban ismét megjelenhetnek egymással versengő elképzelések, és lehetőség nyílhat a döntések érdemi vitájára.

Hogy ebből valódi együttműködés lesz-e? Kapnak-e az ellenzéki képviselők érdemi szerepet a bizottságokban? Hozzáférnek-e időben a döntések előkészítéséhez szükséges dokumentumokhoz? Lesz-e lehetőségük a költségvetés, a pályázati támogatások és az intézményi döntések tényleges ellenőrzésére? Meghallgatják-e a javaslataikat akkor is, ha azok nem illeszkednek a többség politikai elképzeléseihez? Fremond éppen erre tett ígéretet, már a kampányban és tegnap is.

A csatabárd elásására való felszólítás ugyanis csak akkor hiteles, ha nem kizárólag a másik féltől várnak engedményeket. Ha a politikai többség továbbra is saját előjogának tekinti a közösségi érdekek meghatározását, miközben a másként gondolkodóktól alkalmazkodást vár, akkor az együttműködés könnyen puszta formasággá válhat.

Beszélhet-e bárki a vajdasági magyarok nevében?

A Vajdasági Magyar Szövetség politikai kommunikációjának egyik visszatérő eleme, hogy saját szerepét a vajdasági magyar közösség érdekeinek képviseletével azonosítja. De megteheti-e ezt, ha tudjuk, hogy a teljes választótestületnek csupán mintegy egynegyede szavazott a listájára?

A mostani választáson több mint tizenegyezer ember kifejezetten egy másik politikai alternatívát támogatott, a választásra jogosultak többsége pedig nem vett részt a szavazáson. A távolmaradók nem alkotnak egységes politikai tábort, és a hallgatásukból semmilyen közös politikai akarat nem olvasható ki. Egyvalami azonban biztos: a szavazataik nem szerepelnek a győztes lista eredményében. Éppen ezért a választás utáni kommunikációban nem lenne mellékes különbséget tenni a választáson részt vevők többségének támogatása és a teljes közösség felhatalmazása között. A győzelem jelentőségét nem csökkenti, ha ezt a különbséget kimondják. A politikai hitelességet viszont erősíthetné.

A november 8-i választáson kiderült, hogy a Magyar Összefogás továbbra is jelentős támogatottsággal rendelkezik az urnákhoz járulók körében. Azt viszont nem tudjuk, hogy a vajdasági magyar választók többsége elégedett-e a Magyar Nemzeti Tanács működésével. Ahogyan azt sem, hogy elégedetlen-e. A hallgató többség álláspontját ugyanis nem ismerjük. Az öndícséret helyett ideje lenne elkezdeni foglalkozni azzal, vajon miért érzi úgy a vajdasági magyar választók hatvanöt százaléka, hogy nem akar beleszólni a saját életébe…

Illusztráció (Fotó: Facebook, Fremond Árpád, Képernyőfotó)