Egy tölgy odvában egy méhraj lakott.
                Alatta napról napra ott
                ült egy medvebocs; nézte, nézte,
                hogy járnak a méhek ki és be,
és hogy gyűjtik a mézet. Szívesen
élősködött volna a lépeken,
csakhogy az odú nagyon magasan volt.
„No, én nem vagyok ilyen oktalan – szólt
bosszúságában. – Nem restellitek,
százszor, ezerszer ki-be járni egy
gyűszűnyi mézért, hogy már a szemem
káprázik tőle? Inkább élvezem,
                amíg süt, a meleg napot.”

                „S majd télen – szólt a méh – nyalod
a talpadat, míg mi vígan élünk
mézünkön, mert a nyáron nem henyéltünk.”