Az menedékkérők és -keresők (ne használjunk most se migránst, se menekültet) problémája hovatovább négy éve uralja már a közbeszédet. Ennyi időnek elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy általánosságban több, pontosabb, cizelláltabb legyen a tudásunk a jelenségről. Vagy mégsem?
Aki visszaemlékszik a 2015-ös menekültválságra, majd összeveti a mostani állapotokkal, nem sok változást nyugtázhat. Talán csak annyit, hogy a közönnyel vegyes ellenszenvbe néha egy-egy elvi alapon álló, toleranciát és megértést szorlamazó hang is belekiált, de lényegében ennyi. A politikum azon része, amelytől nem idegen az uszítás, dörzsölt rókaként veti fel újra és újra a téma nyomasztó oldalait. Dacára annak, hogy már négy éve ez az egyik legkutatottabb társadalmi jelenség Európa-szerte, valamint ugyanitt különféle szociális munkások, civil aktivisták, állami tisztviselők stb. ezrei foglalkoznak a témával (gyakran napi szinten és testközelből), mintha nem változott volna semmi sem. És itt most nem pro és kontra érvekről van szó, hanem arról, hogy minél inkább egészében próbáljuk meg látni a problémát. A társadalmi válságok egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy szinte csak a képzeletben egyszerűek és egyoldalúak. Nem lehet ezeket egy-egy magvas gondolattal, véleménnnyel ellátni, aztán évekig ebben leledzeni. Azaz lehet, de fel kell tenni a kérdést, hogy mennyire érdemes?
Ami a menedékkérőket illeti, mindig is mellbevágóan bonyolult volt a csoportjuk összetétele. Tudjuk, hogy az évek során szélsőséges alakok, bűnözők, erőszakos személyek vagy a sorozatos traumák által instabil lelkiállapotú egyének is vannak köztük. Másfelől tudjuk azt is, hogy az (világnézeti, vallási, nemi, etnikai, törzsi stb. alapú) üldöztetés elől menekülő, családjukat kétségbeesetten eltartani igyekvő, gyermekeiket mentő, a traumák miatt hátranézni sem bíró és új életet kívánó személyek is részei az országhatárokon és kontinenseken átívelő folyamatnak. Hosszan lehetne még sorolni a példákat. A két csoport össze is tud kapcsolódni, lehet tudni olyan mély traumákon átesett egyénekről (akár kiskorúakról), akik Európában aztán maguk is bántalmazók lesznek, de az is megesik, hogy háborús bűntényeket elkövetett exkatonák végül soha többé nem emelnek kezet senkire. Elvonult az észak-bácskai kertek alatt a családja eltartásáért migráló családapa és a bűntényekre is hajlamos férfi is. A gyermekekkel érkező anya és az öngyilkos merényletet álmodó beszűkült személy is. Egyiküktől barátságos szót, mosolyt, akár még valódi emberi mélységet is kaphatunk, míg a másiktól szeretnénk minél távolabb kerülni, adott esetben pedig jogosan számonkérni rajta a viselkedését. Bőven volt már példa mindenre az elmúlt években, s hogy ezt a helyi lakosok, de mindenki más is Európában helyre rakja a fejében, az egy roppantul összetett feladat.
Semmi nem kezdi ki annyira az emberiesség és a tolerancia elveit, mint a személyi veszélyeztetettség érzete. Amikor kamaszként elkezdtem bizonyos helyeken beszélni arról, hogy a szlovák–magyar ellentéteken túllépve érdemes azért „átkalandozni“ a szlovák „világba“, ismerkedni, sőt, barátokat szerezni, tapasztalatot és élményeket gyűjteni, nos, akkor volt, aki azzal vetette el az érveimet, hogy csak addig törekszek erre, amíg „pofán nem vernek azért, mert magyar vagyok“. Pofán végül nem vertek, de egyszer majdnem megtörtént Bártfa városában, ill. csak az nem látja a szóbeli és testi erőszakosság megnyilvánulásait pl. szlovák nacionalisták részéről, aki vak, és az is akar lenni. De mit ad isten, ugyanilyen alakokra lelhetünk a magukat magyarként meghatározó emberek soraiban is. A lényeg: talán semmi más nem képes annyira beindítani az ember alapvető túlélőösztönét, mint a veszélyeztetettség érzete. Főként, ha a szeretteit is veszélyben érzi. A 2015-ös menekültválság óta nem egy embert láthattunk megváltozni a merényletek vagy akár egy erőszakosabb menedékkérő hatására. Érthető ez, főként, mondjuk, Vajdaságban, ahol az emberek más téren is eléggé leterheltek, és semmi kedvük sincs még holmi globális, fenemód összetett folyamatok útjába kerülni. Ugyanakkor az emberiség történelme nem arról híres, hogy túlságosan érdekelné őt az egyes egyének és csoportok háborítatlan életre való vágya. A kihívások folyamatosak, a kérdés inkább az, hogy mennyire állunk nyitott elmével és felelősségteljesen a problémához.
Másfelől ne feledjük azt sem, s ez is alaptétel 2015 óta legalább, hogy sokan mennyire ízesen és nagy erőkkel igyekeznek gyűlölni a menedékkeresőket, függetlenül attól, hogy milyen embernek tarthatóak. Elég csak megnézni akár a mai napon is a vonatkozó hírek alatti kommentszekciókat a közösségi oldalakon, hogy éjsötét gyűlöletet lássunk. Azt hiszem, nem lehet afelől illúziónk, hogy ez pontosan olyan erő, amely szerencsésen letűnt korokban a kínzópad körül gyűjtötte össze a vérre és szenvedésre szomjazó tömeget, vagy olyanoké, akik éhes ragadozóként vetették rá magukat polgártársaikra csak azért, mert megsemmisítendő és gyűlölendő személynek minősültek a hivatalos állami doktrína szerint. Hogy ezek az indulatok teret kaptak, azért óriási felelősség terheli az ezeket fáradhatatlanul szító véleményformálókat és az illetékes politikusokat. Ha egy homokozóba kerülsz a fenevaddal, az az első adandó alkalommal felfal mindent. A következményeket pedig generációkig is érezni lehet majd.
A problémát onnan is meg lehetne közelíteni, hogy itt pl. az emberi jogoknak meg kell férniük a biztonságpolitikai szempontokkal. Számos hasonló ellentétpárt meg lehetne még említeni. Most igazából arra is esélyt kapnak a társadalmaink, hogy elkezdjenek kialakítani egy másfajta beszédmódot, amely rendet tud vágni a mégoly összetett kérdések erdején is, mint a menedékkérők problematikája. Az Európában maradók esetében (az ő szempontjaikról majd máskor lesz szó) ez a váltás már csak azért is kívánatos, mert az ún. integrációjukhoz elemi szükség van arra, hogy a szó tényleges értelmében tényleg valós és megalapozott módon tekintsünk rájuk. Készen állunk rá, vagy maradunk az egyszerű felosztások mellett?
Vataščin Péter
Az írás nyomtatott változata a december 12-ei Családi Körben jelent meg.
