Szerző: Bence Erika

Öregapád, aki fújja az ábécét

A házunkban még van két ún. vonalas telefonkészülék. Egyikről azt sem tudjuk, hova tettük, már a számára sem emlékszünk, a másikat meg nem szoktam felvenni, mert csak ügynökök hívnak rajta, és (mert valami ősrégi telefonkönyvből keresik ki a számokat), rég megboldogult férjemet szeretnék meghívni bemutatóval egybekötött vacsorára. Mindenki más már mobiltelefont használ.
És egy vajdasági iskola azzal a – példamutatónak gondolt – határozatával került a médiahírekbe, hogy betiltották a mobiltelefonok használatát a tanórákon, a diákoktól elveszik, és az osztályfőnököknél teszik letétbe a készülékeket. Abban, hogy a Facebookon (ön)képzett polihisztorok ujjongtak a hír hallatán, nincs semmi meglepő, hiszen mindennek örülnek, ami negatív, s amivel gátolhatják a változást. A szomorú az, hogy ezt a szülők és a pedagógusok nagy része is vastapssal fogadta, s hogy általam is ismert magyartanár írta kommentként egy poszt alá, miszerint „nagyon jó”, meg hogy a diákok úgyis csak „gagyi játékokat játszanak” a mobiltelefonokon.

Olvass tovább

Télvíz idején meleg fürdő

Az itthoni mesék meg arról szóltak, hogy hányszor forrt föl a víz térségünk népautójában, a Fityóban, amíg leértek vele a „mi” tengerünkre, ahol a szállodákban ugyan „a pénzes németek” szálltak meg akkoriban is, de „úgysem akartunk oda menni, mi a szabadságot szeretjük”: jó nekünk a kemping. A „rendes anyák” meg úgyis imádnak főzni – el nem mulasztanák a családról való efféle gondoskodást nyaralás alkalmával sem. Hatalmas élelmiszerraktárral pöfögtek hát az autók Bosznia-Hercegovina hegyein át, lefelé a tengerre. Már akinek volt autója, mert a hetvenes években még igen keveseknek volt, miként síelni is csak a lakosság (az akkori elvtársak és elvtárnők) egy szűk rétege járt. Na, igen, volt vállalati és iskolai üdültetés. A szülők egy része ezzel el is intézte az ügyet: a jó bizonyítványért cserébe két-három évente elmehettünk a tengerre vagy a hegyekbe.

Olvass tovább

Mifelénk a helyzet változatlan

Ismerem azt a régi iskolát. Első osztályban minden áldott nap hasfájósan, szorongva indultam el, mert a tanító néni verekedett. Már nincs az élők sorában. Engem, igaz, mert szót fogadtam, sosem bántott. Mégis traumatikus élményé vált számomra az iskola. Nemcsak a rendetlenkedőket, hanem a házi feladatot elmulasztókat, de akár a gyengébben teljesítőket is felpofozta. Persze, sosem történt meg, hogy a párttitkár fiát, a funkcionárius gyerekét verte meg, hanem azokat az egyébként is szociális eseteknek számító delikvenseket, akik megfelelő szülői vagy közösségi felügyelet nélkül nevelkedtek.  Egyetlen eset történt a nyolc év alatt, hogy egy tanárom, pontosabban tanítóm megütött.

Olvass tovább

„…mit érlel annak a sorsa…”

Meg egyébként is, mondják a tapsikolók, nyáron is megtörténik néha, hogy csak 18–20 fokra megy föl a hőmérő higanyszála, mégsem húzunk pulóvert, és nem indítjuk el a fűtést. Mit lehetne kérdezni tőlük? A 18 fokos szobahőmérséklettel a saját és a nemzeti közösség túlélési indexét azonosító, a fentiekben már idézett asszonytól? Tanult-e valaha fizikát, környezetismeretet? Tanult-e valaha?

Olvass tovább

Az első combcsontműtét

Attól, hogy „mi neveltük vagy tanítottuk”, hogy „az osztályfőnöke voltam”, illetve közszereplővé és hatalmi emberré lett tanítványunk „mindig illendően viselkedik és tud köszönni”, a politikai életben faragatlan és cinikus funkcionárius „kezet csókol, amikor véletlenül összefutunk”, még nem homályosítja el a másokkal szembeni, azaz közösségi szinten érvényesített diszkriminációt és erőszakot, nem beszélve arról, hogy  egy „hogy tetszik lenni”-ért vagy egy kézcsókért nem érdemes cinkossá válni, és beáldozni mások egzisztenciáját vagy  az egyéniség és gondolatainak  szabadságát.

Olvass tovább

Öreg forradalmárok

Fiatalnak lenni korábban természetszerű ellenállást jelentett a hatalmi önkény minden formájával szemben, volt szó akár politikai rendszerről, társadalmi berendezkedésről, intézményi vagy családi tekintélyelvűségről, maradi szokásokról, erkölcsi normákról, tiltásokról és korlátokról. Fiatalnak lenni egyenlő volt a folyamatos lázadással.

Olvass tovább

„Repül a nehéz kő…”

Azt veti ugyanis a szememre valaki (pártközéleti angazsáltság adta önbizalommal), hogy kimaradtak fontos klasszikusok a tankönyvekből. Mondja is, Ady Endre A Tűz csiholója című verse, Radnóti Miklós Tétova óda című költeménye. Az Ady-versről pontosan meg tudom mondani, hogy a tankönyv hányadik oldalán szerepel – vitapartnerem tehát nem ismeri jól azt a kiadványt, amit kritizál.

Olvass tovább