Mióta a magyar parlamentet elárasztotta a Tisza, szinte kizárólag az elszámoltatásokról lehet hallani. Talán Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszter tárcája körül csaptak eddig legmagasabbra a hullámok: a felülvizsgálatok során kiderült ugyanis, hogy a Nemzeti Kulturális Alap támogatásainak jó része fantomtevékenységekre, meg nem valósított projektekre és duplán számlázott előadóművészeti produktumokra folyt el. A vitatott pályázati összegekből a kedvezményezettek állítólag eddig 2,5 milliárd forintot utaltak vissza (ami persze még mindig csak aprópénz a 17 milliárdos érintett kerethez képest). Különösen fájdalmas ezeket a számokat látni egy olyan, szinte hagyományosan alulfinanszírozott kulturális közegből, mint amilyen az irodalomé. Pedig az elmúlt hetek legnagyobb botránya éppen ehhez a közeghez kötődik, és számunkra, vajdasági magyarok számára is tanulságokkal járhat.

Szegény irodalom, gazdag irodalmárok

Mielőtt azonban ezt részletezném, vessünk egy pillantást arra, hogyan működik manapság a könyvipar! A szerzőkkel szemben alapelvárássá vált, hogy éljenek meg a piacból, miközben a nyelvi felvevőréteg kicsi, a vásárlóerő alacsony, az árak magasak (a nemrégiben a Dombos Festen vendégül látott Tompa Andrea szerint a piac a „kapitalista verkli” szerint dübörög: mivel a kiadók profitorientáltak, a szerzői jogdíjak minimálisak, a könyvesboltok pedig a bestsellereket tolják), és emiatt a mellékbevételek (a nyugaton bevett szokásnak számító felolvasókörutakból vagy a nemzetközi fordításokból származó honoráriumok) is elmaradnak.

Súlyosbító körülmény, ha egy szerző nem Magyarországon él, ilyen esetekben adózási és vámproblémák nehezítik, hogy olvasóközönségre találjon. Ezért lehetséges, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hány főfoglalkozású magyar író van. Határon túli alkotóként pedig még összetettebb a helyzet, hiszen nemcsak termékként, hanem identitásjelölőként is gondolunk egy-egy kötetre. Tulajdonképpen úgy is mondhatnánk, hogy egy-egy vajdasági magyar kiadvány megjelenése közösségi érdek, végső soron politikai tett, ezért a mi térségünkben hatványozottan igaz, hogy nem választható el egymástól irodalom és közélet.

Az, hogy egy-egy szerző bevétele nem arányos a tehetségével, sőt, mellőzi a piaci logikát, és inkább az ideológiai orientáció függvénye, csak azok számára meglepetés, akik átaludták az elmúlt tizenhat évet. De még így is felháborító volt olvasni a Prae művészeti portál cikkét arról, hogy a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság (a továbbiakban: KMTG) szakmai vezetője, Orbán János Dénes alig több mint egy év alatt, 2025 márciusa és 2026 áprilisa között (nyilván megérezve a változás szelét) felvásároltatta az egyébként a felesége által igazgatott szervezettel kilenc, eredetileg az Operettszínház számára készített librettója hat-hét éves felhasználási jogát mintegy 422 millió forintért. Vagyis megvetette a saját szövegkönyveit a saját cégével egy nevetségesen (vagy sírnivalóan, attól függ, honnan nézzük) nagy összegért. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy előzőleg ugyanezek megírásáért az Operettszínház 90,3 milliót fizetett ki neki (pedig csupán kettőt állítottak közülük színpadra).