Már csak ők hiányoznak
A boszniai SZK esetleges függetlensége burkolatlanul magában hordozza a Szerbiával való egyesülést, s ezzel lényegében Belgrádnak is megvalósulna a nagy álom egy icipici része, vagyis a Nagy-Szerbia létrehozásának egy szakasza. Erről Dodik számtalanszor szót ejtett. Arról azonban mélyen hallgat, hogy kinek mit hozna az esetleges egyesülés, pontosabban Szerbia mennyit veszítene anyagilag, hiszen a boszniai szerbek államtákolmányának még saját pénze sincs, s a gazdasága sem virágzik. Az erre vonatkozó beismerés helyett különféle nacionalista kirohanásokkal igyekezik elterelni az emberek figyelmét a valós, mindennapi gondokról.
A gazdasági adatok ismertetését és összehasonlítását illetően a részrehajlás vádját elkerülendő legtisztességesebb a boszniai Szerb Köztársaságban működő Beruházási és Fejlesztési Bank adatait használni. A legutóbb nyilvánosságra hozott kimutatások ugyan 2019-ből származnak, de mindenképpen mérvadónak számítanak.
A fővárosi séta
A legnagyobb és immár egyetlen vajdasági magyar párt része ennek a hatalomnak nyolc köztársasági minisztériumi államtitkár és több tartományi segédtitkár révén, ezért kellett előre megszabott létszámban megjelennie a május 26-ai fővárosi tömeggyűlésen is, amelyet a hatalmi párt rendezett, és amelyet elmosott az eső.
Úgy járt a mostani hatalom, mint Miloševićék 1996 decemberében, amikor ugyancsak ellengyűlést, „kontramítinget” szerveztek. Szabadkáról ugyan magyarországi autóbuszokkal is szállították a minden bizonnyal itteni magyar tüntetőket, de erről egyetlen beszámoló sem látott napvilágot, a világhálón szorgalmasan jelentkező párttagok és aktivisták hallgattak. Az anyaországi autóbuszokról sem tudtak semmit, azok – egyes hírek szerint – egy magánszemély szervezésében érkeztek. Nyilván lottómilliomos lehetett, vagy az elhunyt gazdag amerikai rokon itteni örököse. Ha egyáltalán elmentek Belgrádba, ha nem csupán a mezei tagokat és szimpatizánsokat utaztatták.
Kurta-furcsa tanévzáró – megengedően kötelező Beretka Ferenc jegyzete
A Nova.rs hírportálnak nyilatkozva Milorad Antić, a Szakközépiskolák Fórumának elnöke kijelentette: szerinte „komolytalan és felelőtlen dolog” az utolsó pillanatban közölni, hogy vége van a tanévnek. „Már korábban is hangoztattam, hogy az intézményi rendszer csődöt mondott. Az intézmények a Ribnikar iskola esetében is maximálisan csődöt mondtak.”
Ezt támasztja alá az is, hogy Branko Ružić miniszter csak egy hét elteltével, komoly nyomás után nyújtotta be „visszavonhatatlan lemondását”, amely azonban jó időre „elkallódott” a képviselőházi procedúra útvesztőiben, mígnem jó két hét elteltével az illetékes testület „tudomásul vette”, majd megbízott oktatásügyi miniszterré kinevezte a Szerb Szocialista Párt eddigi tárca nélküli miniszterét, Đorđe Milićević parlamenti alelnököt.
A Bűnügyi és Korrupciós Kutatóhálózat (KRIK) információi szerint „Milićevićnek van legtöbb üzleti kapcsolata olyan emberekkel, akik ellen büntetőeljárás folyik”.
Szabad rablás
Az előrevetített szégyenteljesen alacsony felvásárlási ár hátterének egy részét, a szokásos politikai féligazság szellemében, a mezőgazdasági miniszter felfedte. Szerinte ugyanis Szerbia jelenleg hatalmas búzatöbblettel rendelkezik, és semmiképpen sem igazolt a parasztok által követelt kilónként negyvenkét dináros ár. Arról azonban nem esett szó, hogy a tavaly miért szállítottak magánvállalatok Egyiptomba kiváló minőségű búzát, majd amikor kiderült, hogy baj lesz a liszt- és kenyérellátással, komoly mennyiséget importáltak (ugyanazok a hatalmi párthoz köthető cégek) Magyarországról jóval silányabb minőségben.
Hova lett…?
Az egyébként értelmiségi családból származó kommentelő abbéli elkeseredésének adott hangot, hogy bár számtalanszor megpróbált már beszélni idős szüleivel, akik végtelenül fel vannak háborodva, és megalázva érzik magukat a jelenkorunkat sújtó gazdasági és megélhetési nehézségek miatt, de ha választások jönnek, ismételten és büszkén adják le a voksukat a regnáló hatalom mellett. Aktuális egzisztenciális helyzetüket sohasem az államhatalommal hozzák összefüggésbe, hanem álmagyarázatokra hagyatkoznak. Ha megpróbálja őket a tényekkel szembesíteni, elutasítják, sőt ostobának minősítik. Az sem érdekli őket, hogy az unokáik már rég külföldön élnek, és sohasem jönnek haza.
Pedig ők is lehettek azok, akiket a hozzátartozóik a kilencvenes években, a tüntetések során a saját testükkel védtek. Anyák és asszonyok a fiaikat és a férjeiket, hogy ne hurcolják el őket ágyútölteléknek a térségi – hivatalosan nem létező – háborúba.
Márpedig a vérnek folynia kell
A szerbek nélkül is. A választásra jogosult 45950 polgár közül 1567 járult az urnák elé áprilisban, közülük tizenhárman voltak szerbek. Ez körülbelül három és fél százalékos részvételi arány… Albin Kurti, Koszovó miniszterelnöke nem hagyott kétséget afelől, hogy a három és fél százalék ellenére legitimnek tartja az eredményt. Ami azért egy vicc, lássuk be. De hát a választásokat kiírták, megtartották, lett egy eredmény, az élet megy tovább…
Nem is történt semmi mindaddig, amíg Aleksandar Vučić biztonságban érezte magát és a népszerűségét.
Azonban, amikor kiderült, hogy a május eleji két ámokfutás után elkezdődött erőszakellenes megmozdulások egyre nagyobb tömegeket vonzanak Belgrád utcáira, meghirdette a maga „ellentüntetését”. Ezt a rendezvényt tartották meg pénteken a szerb fővárosban. És, hát, akadtak vele gondok. Először is, hiába akarta Szerbia ura, hogy „minden idők legnagyobb demonstrációja” legyen az összejövetel, sehogyan sem sikerült a kijelölt számú buszt feltölteni, pedig ígéretek és fenyegetések garmadájával igyekeztek rábírni az embereket a belgrádi kiruccanásra. Hogy még rosszabb legyen a helyzet, a nagygyűlés napján Belgrádban szakadt az eső, így még azok is menekülőre fogták a helyszínen, akik egyébként részt vettek volna a demonstráción, amelyről mellesleg menet közben kiderült, hogy nem valami mellett vagy valami ellen szerveződött, hanem egyszerűen azért, hogy Aleksandar Vučić megbizonyosodhasson: szereti őt a nép. Még a magyar külügyminiszter is odarepült Belgrádba, hogy támogatásáról biztosítsa őt ékes (?) szerb nyelven elmondott beszédében.
És még mindig menthető lett volna a helyzet, elvégre az esőt nem lehet pártutasítással irányítani, de még a felmondással való fenyegetés sem hat rá – viszont a „minden idők legnagyobb nagygyűlésének” másnapján, ugyanolyan pocsék időben, az erőszakellenes megmozduláson szemmel láthatóan többen gyűltek össze, mint Vučić hívó szavára.
Büszke őrkutyák vagy egyenlő polgárok Beretka Ferenc jegyzete
Nem lepődtünk meg például azon, hogy a Szerbiában élő magyarság lélekszáma a legsötétebb becsléseknél is nagyobb arányban csökkent, csupán aggaszt bennünket, akik elfogadjuk, sőt a családunkat is úgy irányítottuk, hogy ez a hazánk, itt akarunk élni, tanulni, dolgozni. Nem „büszke őrkutyákként”, hanem egyenlő polgárként és független közösségként, megbecsült munkából, megértésben és nyugalomban. Nem a maroknyira zsugorodott magyarságot magáénak akaró elit mindent eluraló patronátusa alatt, amely a „szülőföldön maradás és boldogulás“ meg az elvbarátok ölébe lapátolt sokszázezer euró hamiskás fényében nem érez felelősséget a népesség ilyen drasztikus csökkenése miatt. Honnan is érezne, amikor sziklaszilárdan és teljes mellszélességgel áll amögött a hatalmi törekvés mögött, amely a kisebbségi közösségek felhígításában és ütemes elszórványosításában máris jelentős „eredményeket“ mutathat fel?
Felelős kerestetik
A VMSZ elleni kritika éle nem a félresikerült demográfiai becslésekre szokott irányulni. Sokkal inkább a párt által művelt hatalmi kultúrát szokta piszkálni. E tekintetben idézzünk egy Pásztor-interjúból, amelyet 2016 karácsonyán készített vele a Vajdaság Ma. A kontextusról annyit, hogy ekkorra sikerült – máig tisztázatlan körülmények között – zátonyra futtatni a Magyar Mozgalom köztársasági választási szereplését, ill. kiiktatni a szervezet vezetői közül Korhecz Tamást egy alkotmánybírói mézesmadzaggal. Mit mondott tehát Pásztor? Ezt:
„Még azok is tőlünk kérik és várják a segítséget, akik egy-másfél évvel ezelőtt egy másik politikai opcióban látták a potenciális segítségnyújtót. Ennek eredményeként jutottam abba a helyzetbe, hogy – mert fontos intézményről van szó – intéznem kellett a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar működésének feltételit, az épület további felújításának ügyét, a szabadkai Népkör épületének állagmegóvását és felújítását. Függetlenül attól, hogy e két intézmény embereinek egy része politikailag, emberileg nem volt korrekt sem hozzám, sem a VMSZ-hez. De a csata befejeződött, új helyzetet teremtett, ebben egy felelős közösségi vezetőnek a feladata – mert ebben a pillanatban én vagyok az, tetszik ez valakinek vagy sem –, megpróbálja konszolidálni a viszonyokat, ügyeket intézzen, az előrehaladás érdekében, és én ezt fogom csinálni mindazokkal, akikkel lehetséges. Bennem nincs gyűlölet, sem revansizmus, túl tudok lépni az árnyékomon, és ezt nem csak mondatokkal tudom bizonyítani.”
Megbuktunk minden vizsgán
A tragikus eseményeket követően tömeges megmozdulások kezdődtek az ország nagyvárosaiban. A május 13-án megtartott fővárosi erőszakellenes tüntetés a DW tudósítója szerint a legtömegesebb megmozdulás volt a Milošević-rezsim megdöntése óta Szerbiában, bár a hatalomhű sajtó csupán „maroknyi gyűlölködőről” beszélt. A megmozdulások folytatódnak, ugyanakkor a hatalmon lévő párt május 26-ára „minden idők legnagyobb” ellentüntetését szervezi „Szerbia szabadságszerető, demokratikus értékeinek védelmében”. A „spontán megmozdulásra” óriási erőbevetéssel verbuválják, szervezik és különféle eszközökkel próbálják rávenni a lakosságot. A tervek szerint a helyi kvóták alapján, a pártszimpatizánsokon túl jobbára közvállalatokban, állami és közintézményekben összegyűjtött részvevőket 2000 autóbusszal (!) fogják a helyszínre szállítani. Az N1 értesülései szerint az újbelgrádi iskolák igazgatóinak például intézményenként 5-5 részvevőt kell biztosítaniuk.
A gyümölcs beérik
Tartott ez az értetlenkedés aztán később is, amikor már temettük az első két-három szabadkai kiskatonát, amikor egyre tragikusabb hírek érkeztek a horvátországi harcterekről, egyre komolyabb jelei voltak annak, hogy Szerbiából szabadcsapatok, ilyen-olyan gárdák tartalékos korú katonái és közismert bűnözők is gyakorlatoznak ezekben az egységekben, például Péterváradon, a várban, az akkor még névlegesen létező Jugoszláv Néphadseregben, annak létesítményeiben, eszközeivel, fegyvereivel. Aztán meg mentek a páncélosok át a Dunán, miközben virágcsokrokat szórtak rájuk. Film- és videófelvételek őrzik a kor- és kórdokumentumként is bizonyító erejű felvételeket.
A különböző alakulatok tagjaival, akik szinte azonos egyenruhát viseltek, a vasúti és buszpályaudvarokon találkozhattunk. Ők voltak a hétvégi harcosoknak nevezett „hazafiak”, akik vasárnap este érkeztek vissza a kiruccanásokról komoly zsákmányokkal, színes tévékkel, hűtőszekrényekkel, aranyakkal, ékszerekkel, devizákkal és egyébbel felpakolva. Hét-nyolc évvel később, az egykori déli tartományban történtek nyomán ugyanezzel a látvánnyal találkozhattunk a pályaudvarokon.