Atomhajsza drámai felhanggal
Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense az ATV Híradójának úgy fogalmazott, hogy a hidegháborúban a Szovjetuniónak Magyarországon is voltak ilyen „atomtöltetei”, mint amilyenek telepítését most Putyin bejelentette. Hozzátette, ezeknek a fegyvereknek a hatótávolsága nagyjából ötszáz kilométer, közvetlen környezetben lehet bevetni. „Az igazi elrettentő atomütőerő a stratégiai nukleáris fegyverekben van” – tette hozzá, pontosítva, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind pedig Oroszországnak körülbelül ezerötszáz–ezerhatszáz darab hadászati töltete áll azonnali, indításra kész állapotban most is.
Az iskola két arca
Szerbiában az egyik Velika Plana-i középiskolában gépkarabélyból lőtt a mennyezetbe két golyót egy odatévedt elkövető, Belgrád Voždovac városrészének iskolaudvarában pedig egy fiatalkorú légpuskával sebesített meg egy 14 éves diákot.
Az iskolai erőszak e súlyos és sajátságos eseteit a szakirodalom „iskolai ámokfutásként” emlegeti, és bár világviszonylatban az esetek 99 százalékát lőfegyverrel követik el, ide sorolják a szúró-vágó eszközökkel elkövetett támadásokat is, ezáltal a magyarországi és szerbiai esetszámok némileg növekednek.
Vannak azonban az iskolai vészhelyzeteknek olyan típusai is, amelyeket nem lehet ámokfutásként kezelni, ám megjelenési formájukban és lehetséges következményeik folytán „horrorhelyzetet” teremtenek – még ha kissé túlzónak is tűnik a megfogalmazás.
Orwell az autópályán
A három és fél évtizeddel ezelőtti népgyűlések Koszovó kapcsán, az ott zajló események miatt szerveződtek, majd Vajdaságban folytatódtak, és végül Belgrádban értek véget. Pontosabban az ottani nagy népgyűlést követően rövid szünet állt be, hogy aztán minden folytatódjon. Jómagam egy koszovói kisvárosban, Vučitrnben tartott ilyen tömeges összejövetelen szembesültem először ezzel a jelenséggel. Helyszíni beszámolómban le is írtam, hogy „mintegy 500 helybeli lakos tüntetett a városka főterén”.
Több, az akkori Jugoszlávia különböző lapjainak szerkesztőségéből érkezett kollégámmal együtt becsültük meg a résztvevők számát, hogy aztán másnap a belgrádi Politika címoldalon elolvashassuk: ötezres volt a tömeg. Engler Lajos, a néhai kosárlabdázó, amúgy kitűnő külpolitikai szakíró, a Magyar Szó egykori Jó reggelt című rovatában reagált az eltérésre. Valami olyat írt, hogy „ifjú kollégája még nem jött rá, miszerint nem a saját szemének, hanem a hivatalos kormánysajtónak kell hinnie”. Ugyancsak ez idő tájt jelent meg a Dolgozók című hetilapban a Kísértet járja be Vajdaságot című rövid, de találó kommentár a tartományban zajló népgyűlésekkel kapcsolatban. Emlékezetem szerint Vlaovics József volt a szerzője.
A pálesz kultúrája
Bozsik Péter csantavéri születésű jóbarátom vagy tíz évvel ezelőtt könyvet írt A pálinka dicsérete címmel, melyben ódákat zengett ennek a szesznek: „A pálinka a gyümölcs értelme és lényege. Mint szemnek a fény, anyának a gyermek. Mint festőnek az ecset, költőnek a...
Gyermekrablás a háború árnyékában
Háborús bűncselekmények elkövetésének alapos gyanúja miatt elfogatóparancsot adott ki Vlagyimir Putyin orosz államfő ellen a Nemzetközi Büntetőbíróság. Röviden ennyi a hír. És nagyjából lehetne is legyinteni, hogy nem nagy ügy, elvégre, aki ebben az országban él, már megszokhatta, milyen magasról tesznek a vádlottak egy-egy nemzetközi vádemelésre, kiadatási kérelemre, bármire, ami megelőzi, hogy egy gyanúsított bírók előtt adjon számot a viselt dolgairól – és ha úgy van, akár az ártatlanságát is bizonyítsa.
Kevés és sok – azonnali és távlati megoldások
A matematikusok javaslata szerint a tanárok bérét a mindenkori köztársasági átlagbérhez kellene kötni, amit egy meghatározott szorzószámmal növelni kell, mert jelenleg alig éri el az átlagbér szintjét. Ezenfelül, főképp a hiányszakmák számára, valamilyen kiegészítést, esetleg egyéb juttatásokat kellene biztosítani, például segíteni a lakhatási gondok megoldását, ami arra ösztönözheti a diákokat, hogy a tanári pályát válasszák.
A hivatás anyagi ösztönzésén túl a társadalmi megbecsülés visszaállítása is nagyon fontos lenne, mert azt az utóbbi évtized viszonyulása oly mértékben lerombolta, hogy immár az egyik fő visszatartó erőnek számít a pályaválasztók körében.
Mobilmizéria – áldás és átok
Ma már nemcsak a középiskolások, de az általános iskolások (szinte) mindegyikének a táskájában, zsebében ott lapul egy-egy méregdrága új és villámgyors vagy használt, de hozzáférhető, kicsit lassú, nem annyira „mindentudó”, ám még mindig használható okostelefon, amely a digitális kihívások iránt különösen fogékony fiatal nemzedék kezében áldás és átok is egyszerre. Egy azonban bizonyos: tartósan nem lehet kivenni a kezéből sem jó szóval, sem tilalommal, sem kényszerítéssel.
Fegyverexport szépséghibákkal
Az orosz hatóságok vártak néhány napot, majd március 2-án az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova közölte, hogy „a legmélyebb aggodalmat” váltják ki Moszkvából a szerb fegyverek Ukrajnába szállításáról szóló információk. Zaharova közölte, hogy hivatalos állásfoglalást kértek az ügyben Belgrádtól, mert „ez túlságosan komoly kérdés az orosz–szerb kapcsolatokat illetően”. Elmondta azt is, hogy Moszkva „az esetből levonja a tanulságot”, de – saját magához képest szokatlan módon – biztosított némi egérutat is Szerbiának, hozzátéve a mondandójához, hogy „a tényekre kell támaszkodni”, nem lehet felindultan reagálni a hírre.
A szerb hatóságok kapva kaptak az alkalmon, egymás sarkába taposva cáfolták, hogy történt volna ilyen ügylet. Miloš Vučević, a véderőminisztérium vezetője még csak annyit mondott, hogy „Mi a konfliktusban álló egyik félnek sem adunk el fegyvereket és lőszert. Hogy a magáncégek mit csinálnak, az nem Szerbiára tartozik” – mondta a miniszter egy képviselői kérdésre válaszolva a parlamentben.
Két javaslat, egy felszólítás
Végül, de nem utolsósorban a Magyar Nemzeti Tanács újonnan megválasztott elnöke is fontosnak tálalta, hogy megszólítsa a Tanács által „előzetesen véleményezett” iskolaigazgatókat.
A Szabad Magyar Szó főcímben közölte, hogy Fremond Árpád kiadta az ordrét: „Az igazgatók ne engedjék be a magyarországi iskolák képviselőit az iskoláikba” diákokat toborozni!
Az MNT ugyanis „arra próbálja rávenni” a jövendő középiskolásokat és egyetemistákat, hogy itthon tanuljanak tovább.
A felszólítás mögött a „vajdmagyar” politikában ugyan agyonismételt, de kellően le is járatott politikai szlogen, a „szülőföldön maradás és boldogulás”, valamint egy nehezen kimondott felismerés bújik meg, miszerint a hazai intézmények „sokkal színvonalasabb oktatást kínálnak fel, mint például a kisebb középiskolák a határ menti övezetben Magyarországon”.
„Külföldön a pedagógusok sokkal türelmesebbek”
„Sokkal türelmesebbek a pedagógusok itt, mint otthon. Itt kettestől megy hatosig az osztályozás. Volt háztartástan, tanultunk kötni, varrni. A gyerekek gonoszak, az első három év maga volt a pokol. Mivel nem tudtam a nyelvet, kiközösítettek. Az első három évben volt honvágyam, hiányoztak a barátaim, a bátyjáék és a tati is, a mami viszont itt volt velünk. Visszagondolva mégis jobb, hogy gyerekként jöttem ki, mert gyorsabban megtanultam a nyelvet, könnyebben beilleszkedtem, valamint előbb megismerkedtem a svájci szokásokkal, és párhuzamot tudtam vonni az otthoni mentalitással is.”
Évekkel ezelőtt három fiatal lány három különböző országba költözött a családjával a jobb élet reményében. Mindhárman Óbecsét hagyták el tíz, tizenkettő, illetve tizennégy éves korukban. Elbeszélésükből kiderül, milyen az adott ország iskolarendszere, és milyen eltérések vagy párhuzamok vannak a külföldi és az itthoni oktatásban.