Mobilmizéria – áldás és átok
Ma már nemcsak a középiskolások, de az általános iskolások (szinte) mindegyikének a táskájában, zsebében ott lapul egy-egy méregdrága új és villámgyors vagy használt, de hozzáférhető, kicsit lassú, nem annyira „mindentudó”, ám még mindig használható okostelefon, amely a digitális kihívások iránt különösen fogékony fiatal nemzedék kezében áldás és átok is egyszerre. Egy azonban bizonyos: tartósan nem lehet kivenni a kezéből sem jó szóval, sem tilalommal, sem kényszerítéssel.
Fegyverexport szépséghibákkal
Az orosz hatóságok vártak néhány napot, majd március 2-án az orosz külügyminisztérium szóvivője, Marija Zaharova közölte, hogy „a legmélyebb aggodalmat” váltják ki Moszkvából a szerb fegyverek Ukrajnába szállításáról szóló információk. Zaharova közölte, hogy hivatalos állásfoglalást kértek az ügyben Belgrádtól, mert „ez túlságosan komoly kérdés az orosz–szerb kapcsolatokat illetően”. Elmondta azt is, hogy Moszkva „az esetből levonja a tanulságot”, de – saját magához képest szokatlan módon – biztosított némi egérutat is Szerbiának, hozzátéve a mondandójához, hogy „a tényekre kell támaszkodni”, nem lehet felindultan reagálni a hírre.
A szerb hatóságok kapva kaptak az alkalmon, egymás sarkába taposva cáfolták, hogy történt volna ilyen ügylet. Miloš Vučević, a véderőminisztérium vezetője még csak annyit mondott, hogy „Mi a konfliktusban álló egyik félnek sem adunk el fegyvereket és lőszert. Hogy a magáncégek mit csinálnak, az nem Szerbiára tartozik” – mondta a miniszter egy képviselői kérdésre válaszolva a parlamentben.
Két javaslat, egy felszólítás
Végül, de nem utolsósorban a Magyar Nemzeti Tanács újonnan megválasztott elnöke is fontosnak tálalta, hogy megszólítsa a Tanács által „előzetesen véleményezett” iskolaigazgatókat.
A Szabad Magyar Szó főcímben közölte, hogy Fremond Árpád kiadta az ordrét: „Az igazgatók ne engedjék be a magyarországi iskolák képviselőit az iskoláikba” diákokat toborozni!
Az MNT ugyanis „arra próbálja rávenni” a jövendő középiskolásokat és egyetemistákat, hogy itthon tanuljanak tovább.
A felszólítás mögött a „vajdmagyar” politikában ugyan agyonismételt, de kellően le is járatott politikai szlogen, a „szülőföldön maradás és boldogulás”, valamint egy nehezen kimondott felismerés bújik meg, miszerint a hazai intézmények „sokkal színvonalasabb oktatást kínálnak fel, mint például a kisebb középiskolák a határ menti övezetben Magyarországon”.
„Külföldön a pedagógusok sokkal türelmesebbek”
„Sokkal türelmesebbek a pedagógusok itt, mint otthon. Itt kettestől megy hatosig az osztályozás. Volt háztartástan, tanultunk kötni, varrni. A gyerekek gonoszak, az első három év maga volt a pokol. Mivel nem tudtam a nyelvet, kiközösítettek. Az első három évben volt honvágyam, hiányoztak a barátaim, a bátyjáék és a tati is, a mami viszont itt volt velünk. Visszagondolva mégis jobb, hogy gyerekként jöttem ki, mert gyorsabban megtanultam a nyelvet, könnyebben beilleszkedtem, valamint előbb megismerkedtem a svájci szokásokkal, és párhuzamot tudtam vonni az otthoni mentalitással is.”
Évekkel ezelőtt három fiatal lány három különböző országba költözött a családjával a jobb élet reményében. Mindhárman Óbecsét hagyták el tíz, tizenkettő, illetve tizennégy éves korukban. Elbeszélésükből kiderül, milyen az adott ország iskolarendszere, és milyen eltérések vagy párhuzamok vannak a külföldi és az itthoni oktatásban.
A szerelemről
Pedig akárhogy vesszük, a szerelem a legfontosabb dolog ezen a világon. A magyar nyelvben két szavunk van, a szeretet és a szerelem (más nyelvek megelégszenek a love-val vagy a Liebevel), és nem sok különbözteti meg a kettőt. Ami a szerelemben többlet a szeretethez képest, az a testek párbeszéde. Nem éppen a „szex”-re gondolok, hanem az ölelésre, az érintésekre, a csókokra, az összefonódásra, a sugallatokra. A testek párbeszéde olyasmiről szól, amit szavakkal talán csak a költészet és a zene tud kifejezni – a nonverbális a szavak nélküli szférában zajlik, azt hiszem. Örök kérdés, hogy mi a szerelem. Hogy lehetne ezt megfogalmazni? Szerintem az, amikor a Másik az életet, a mindent, a pótolhatatlant jelenti az ember számára, tehát amikor teljesen megnyílunk a Másik felé, elfogadjuk őt olyannak, amilyen, és pont ezt a milyenségét szeretjük testestül-lelkestül. Akkor is, ha ezt meg azt kifogásolunk benne (hisz ezt magunkban is megtehetjük). A szerelemben a Másik ember a „titkok titka”, nem pedig az „én”, ahogy Ady írta („És én vagyok a titkok titka, / szegény, hajszolt magam.”). A szerelemben az „én” veszít érdekességéből a Másik javára. Az „én” felnyílik, hogy befogadjon. Avagy bele kíván hatolni a Másikba.
A béka tálalva, már csak a népnek kell lenyelnie
Aleksandar Vučić pillanatnyilag vélhetően élete legnehezebb napjait éli: valahogy be kellene vallania egy országnak, hogy ő bizony elfogadta azt a megállapodást, amellyel belenyugszik abba, hogy Koszovó független állam.
Nyilván van valami sorsszerű abban, hogy ezt éppen neki kellett megtennie, neki, aki húsz-huszonöt évvel ezelőtt még az egyik legvéresebb szájú szerb „nemzetvédő” politikusnak számított, neki, akinek politikai karrierje a Szerb Radikális Pártban kezdődött és bontakozott ki, aki Vojislav Šešelj csetnikvajda védőszárnyai alatt cseperedett, lett az ország egyik legfiatalabb minisztere alig huszonnyolc évesen, neki, aki börtönben ülő mentorának hátat fordítva Tomislav Nikolić későbbi államfővel közösen megalakította a Szerb Haladó Pártot, hogy utóbb Nikolićot is letaszítva a trónról maga kapaszkodjon fel oda, végül az állami intézményeket megpuccsolva egyeduralkodóként döntsön mindenről, ami él és mozog Szerbiában.
Kalapcsere és beetetés
S ha már az oroszokhoz való gyorsabb kapcsolódási követeléseket az állam megtorolja, akkor evidens Vučić döntésének lényege. Erre utal a minapi kijelentés is, miszerint a nyugati követelések teljesítésének megtagadása igen komoly, megkockáztatjuk, akár végzetes következményekkel is járhat. Ha egyértelműbbé akarjuk tenni a dolgot, kijelenthetjük, hogy – látszólag – az oroszok ellen fog Belgrád fordulni. Azért látszólag, mert a háttérben minden bizonnyal folynak a tárgyalások, hogy a Moszkva ellen Szerbia által esetleg bevezetésre kerülő „büntetőintézkedések“ mit tartalmazzanak nyilvánosan, és mi legyen az apró betűs részben.
Várandósság a fejlettebb országokban Vajdasági származású fiatal anyukák mesélnek a külföldön szerzett terhesgondozási tapasztalataikról
Mindenki, akit érintett a téma, körbekérdezősködött már azzal kapcsolatban, hogy egyes településeken, kórházakban, magán- vagy állami rendelőkben milyen ellátásban részesül egy kismama. Írásunkban külföldön élő vajdasági származású anyukák számolnak be négy különböző országban szerzett tapasztalataikról. Szó esik apás szülésről, apukáknak járó „szülési szabadságról”, olyan kórházakról, ahol minden szükséges dolgot az intézmény biztosít a kismamáknak az ottlétük alatt, a gazdag kórházi menüválasztékról és még sok minden más fontos dologról is.
A Te életed is…
Különösen fontos tartalom ez azokban az időkben, amikor kéretlen propagátorok hirdetik a médiában, de főleg a közösségi oldalakon a verés nevelési szerepét, miközben épp most temettek el Szerbiában egy kétéves kislányt, akit a nevelőapja vert halálra, az édesanyja pedig meg sem kísérelte megvédeni. Nem biztos, hogy azért – bár, ki tudja –, mert kifejezetten monstrum, hanem mert gyerekkora óta arra nevelték, hogy a verés hatásos, ha a gyerek nem akar szót fogadni. Jellemző mozzanata ennek a szörnyű esetnek, hogy az anya idősebb gyermekét az édesapa kiemelte a bántalmazó kapcsolatból, a nagyapa pedig vállalta a nevelését – viszont a kislányt, a magatehetetlent sorsára hagyták, feltehetően, mert még nem tudta elmondani, mi történik vele, s valószínűleg, mert kevésbé számított sorsa a fiúénál. Miként feltehetően az anyja sem kapott soha semmilyen helyes mintát arról, hogy mire van joga és lehetősége egy nőnek. Nem mintha ez felmentené annak lelkiismereti és jogi súlya alól, hogy hagyta, a szeme láttára bántalmazzák a gyermekét, miközben egy szerető, gyermeke életét a magáénál is többre becsülő anya a saját testi épségét sem kímélve próbálta volna védeni.
Kulcsproblémák a hazai oktatásban
Hovatovább, a kötelező óvodai felvétel alsó határa is elvileg a betöltött 3. életév, miközben tudjuk, hányadán állunk óvodai férőhelyekkel, ha immár kistelepülési környezetekben, sőt faluhelyen is „óvodai várólisták” borzolják a kedélyeket, és egész nyáron azon kell izgulniuk a szülőknek, sikerül-e a gyereket óvodába íratni. Ugyanakkor még mindig jelentős számban vannak, főképp érzékeny társadalmi kategóriákba tartozó gyermekek, akik a kilenc hónapig tartozó kötelező iskola-előkészítő programban sem vesznek részt.
A nem túl biztató értékeléshez jelentős támpontot nyújt a hazai oktatáselmélet több kiváló és meghatározónak számító szakértőjének véleménye is. Dr. Ivan Ivić professzor, aki a 2016–2020 közötti időszakra vonatkozó oktatási stratégia egyik kidolgozója, majd a felemás megvalósítást követően meghatározó kritikusa mellett dr. Ana Pešikan egykori tudományügyi és technológiai miniszter, a belgrádi Bölcsészettudományi Kar doktori iskolájának tanára is komoly aggodalmaknak ad hangot a szerbiai oktatásügy jelenkori állapota és kirajzolódni látszó távlatai miatt.