Szakemberek kerestetnek
A megüresedett székre azonban minél gyorsabban valakit ültetni kellett. Nem volt gond az aspiránsokkal, de meg kellett adni a módját a dolognak, és némi, néhány napos töprengés után arra a következtetésre jutottak, hogy a tisztségre az egész országban csak egyetlen személy alkalmas: Slobodan Cvetković. Erre az ellenzék reagált igen hevesen, és kétségbe vonta a szinte ismeretlen személy kompetenciáját. Napok alatt kiderült, hogy a negyvenkilenc éves újdonsült miniszter a Braća Karić magánegyetemet szerzett (túrón, tejfelen?) diplomát, és egy megveszekedett percet sem dolgozott a gazdaságban. Ez azonban a hatalmiak számára elhanyagolható körülménynek tűnt, ami érthető, hiszen Aleksandar Vulin, a titkosszolgálat jelenlegi első embere is volt hadügyminiszter, pedig annak idején alkalmatlannak minősítették katonai szolgálatra.
Elmenni igen – de visszatérni?
Tapasztalatból beszélek; tessék engem megcáfolni! Úgy látom, hallom, érzékelem, hogy az „elmenni innen” (mármint Vajdaságból) indítéka, késztetése ma a fiataloknál és a középkorúaknál talán még erősebb, mint a 90-es években volt. A huszonévesek, sőt a még fiatalabbak is Magyarországon tanulnak, és nem szándékoznak hazajönni, a harmincasok nagy része külföldön keres és talál munkát, a negyvenesek-ötvenesek már rég áttelepültek Magyarországra vagy a világ más tájára. Fiatalokkal beszélgetve azt tapasztaltam: egyértelmű számukra, hogy innen el kell menni, itt nincs jövő. Ezt a késztetést meg is tudják valósítani, hiszen beszélnek angolul, használják az internetet, vannak külföldi kapcsolataik. Meg ügyesek is, energikusak. Szakmunkások, középiskolai, egyetemi végzettségű emberek. A középkorúak között is igen sokan vannak olyanok, akik csak hétvégén vagy kéthavonta tartózkodnak itthon.
A maradók és a távozók közti szakadás Jugoszlávia összeomlásakor, a háborúk idején kezdődött. Nem is szakadás volt ez akkor, inkább fájlalható tény, hogy a rokonok, ismerősök, barátok és kollégák elmentek. Ma is így vagyunk sokan: hiányoznak a gyerekeink, barátaink, akik külföldön élnek és dolgoznak.
Krónikus migrációs válság
Ellenben ne menjünk el a „megtartó erő“, a „közösségvezető“ Vajdasági Magyar Szövetség magatartás mellett. A lap Szabadkán Kern Imre alpolgármestert kereste meg, aki kellő mértéktartással annyit közölt, hogy a „migránskérdés nem az önkormányzat hatásköre”, ezért a kérdésekre nem adhatnak választ. Biztos ki lehet ezt az érvet mozogni jogilag, ám könyörgöm, az önnönmagát lobogó fáklyaként felmutató VMSZ egyik számottevő tagja sem képes egy értelmes mondatot összerakni az ügyről? Pásztor István mindig is félve, szűkszavúan, legfeljebb csak a népharagot visszhangzó módon nyilatkozott a témában, míg például az új pártgeneráció egyik legjelentékenyebb képviselője, Pásztor Bálint szabadkai VKT-elnökként a Szelevényi-csárda lerombolása kapcsán annyira volt képes, hogy az önbíráskodó helyi férfit mentegesse…
Tehát még egyszer: a VMSZ nyolc éve képtelen arra, hogy értelmesen, valamilyen nívót megütő módon beszéljen a migrációs válságról, amely kőkeményen csattan azokon a magyarokon (s nemzetiségtől függetlenül mindenki máson), akiknek rossz helyen van valamelyik lakóingatlana vagy veteményese. Ennyi idő alatt bőségesen lehetett volna tanulni a kényszermigráció természetéről, s akár hihető, akár nem, a világ sok pontján okoz ez a típusú vándorlás olyan problémákat, mint amilyeneket Makkhetesen vagy a Szelevényi erdőben látunk.
Rablógazdálkodás
Semmivel sem jobb a helyzet a forgalmas, tehát népszerű városi vendéglőkben. Néha olyan ötletekkel állnak elő, hogy a betévedő vagy éppen törzsvendég csak néz, mint a moziban. A napokban kiderült, hogy az egyik belgrádi, elegánsnak egyáltalán nem mondható vendéglátóipari egységben a rendelés felvételét követően a pincér kérés nélkül a vendég asztalára tett egy picike bögrében valami paradicsomos löttyöt, amiről később kiderült, hogy kecsap, majd elegánsan mellé helyezett egy-egy szelet kenyeret. A vendég arra gondolt, hogy ez amolyan előételféle és a cég ajándéka. A számlázáskor kiderül, hogy egy nagy túrót ajándék! Az „előétel” címszó alatt százdináros összeg állt, pedig a betérőnek eszébe sem jutott, hogy ilyesmit szeretne enni. Persze, akadnak, akik nincsenek barátságban ezzel az „étellel”, és érintetlenül hagyták. Ez azonban a „szíves” vendéglátót egy cseppet sem zavarta, és szenvtelen arccal belekalkulálta a végösszegbe.
Darth Vader a Wagner ellen
Lényegében teljesen mindegy, hogy Jevgenyij Viktorovics Prigozsin, az orosz zsoldossereg, a Wagner-csoport alapítója és alvezére, valamint a Wagnert ténylegesen működtető Dmitrij Valerjevics Utkin a maga fizikai valójában valóban halott-e. A világ számára halottak, és ezen sem az összeesküvés-elméletek, sem az egymásnak ellentmondó információk, sem a „hogyannal” kapcsolatos bizonytalanságok nem változtatnak. Az orosz állami hírügynökség, a TASZSZ ugyanis azt közölte, hogy ők bizony halottak, és ez a Kreml hivatalos álláspontja is, itt tehát apellátának helye nincs.
Aki magasra tör, magasról zuhan le, tartja a népi mondás. Aztán ezzel le is tudhatnánk a dolgot.
Persze annak, aki szeret turkálni a kremlinológiában, aki szereti az ellentmondásokat, annak tartogat izgalmakat ez a történet, amelynek utolsó néhány perce augusztus 23-án, szerdán késő délután zajlott le. A már említett TASZSZ viharsebességgel tette közzé a hírt (moszkvai idő szerint 19.01-kor, közép-európai idő szerint 17.01-kor), hogy Oroszország tveri körzetében lezuhant egy kisrepülő, a fedélzetén tartózkodó tíz ember közül senki sem élte túl, s hogy a tíz ember egyike Prigozsin volt.
Na mármost, ezeket a dolgokat nem így szokás intézni. Először legfeljebb a zuhanás tényét közlik, legfeljebb az áldozatok számát, de nem a személyazonosságát. A tény, hogy pár perccel a géppel történtek után a TASZSZ már az utaslistára hivatkozott, eleve különös.
Aztán még aznap este gyorsan azt is világgá kürtölték, hogy Utkin is a gépen volt. Meg a teljes Wagner-vezérkar.
Szerencsére nem vagyunk egyformák
Az iskolarendszert irányítani igyekvő, a szervezéssel megbízott oktatáspolitika próbálja az új kihívásoknak megfelelően átalakítani a rábízott szervezetet, ám a legjobb szándék sem tud könnyen megbírkózni ezzel a merev, zárt és öntörvényű apparátussal, amelynek tagjai folyton azzal küzdenek, hogy megélhetési gondjaik vannak a magánéletben, de a szakmaiban is létfenntartási kérdésekkel bajlódnak, ugyanakkor azt várja el tőlük a társadalom, hogy szakadjanak kétfelé: legyenek modernek, a kor követelményeinek megfelelőek, de eközben produkáljanak olyan eredményeket és összképet, mintha az iskola, ahol dolgoznak, még mindig a „boldog békeidőkben” működne, és a suhogó nádpálca meg a sarokba szórt kukorica volna a fő motiváló erő. Egy a fontos: ne legyen az iskolával baj, a tanár legyen olyan mértékben lelkes és profi, hogy minden gondot és bajt el tudjon intézni az iskola falai között. Gondoljunk csak például a mobiltelefonok használatával kapcsolatos vitahullámra vagy a fegyelmezési kérdésekre, amelyekből olyan sok baj származott Szerbiában az utóbbi időben! Miközben az oktatási törvényben leírtak szerint kötelező a tanulókat igen magas szintű informatikai és kommunikációs szintre eljuttatni, mindezt úgy kellene végrehajtani, hogy nem használhatják a mobiltelefont (ami manapság nem más, mint egy számítógép). Kissé furcsa például az is, hogy a Digitális világ nevű tantárgyat egy papíralapú tankönyvből kellene megtanulniuk az alsósoknak. Nincs ez messze az afrikai informatikatanár esetétől, aki számítógép híján úgy oktatta a Windows használatát, hogy színes krétával felrajzolta a táblára a képernyő képét.
Az elsorvasztás és begubódzás apropójára
Többféle gettóba zártság létezik, de az emberiességet elveszejtő és meggyalázó szellemi bezártság a legveszélyesebb, különös tekintettel arra, amikor az ember Isten képére teremtettségéről van szó. A széles körű egyetemes és nemzeti művelődésre alkalmas csapok hatalmi eszközökkel történő elzárásánál nincs életellenesebb, amikor az egyetemes és nemzeti emberi identitástudat a tét, minek lényege a humanitás. Most éppen ilyen helyzet tanúi vagyunk világviszonylati szinten, de még inkább a mikroközösségek esetében. Ma már az is egyértelművé vált, hogy ez utóbbi esetben mi most egyfajta teljes elsorvadáshoz vezető úton járunk: itt és most, éppen egy ilyen körülmény gyors ütemű kibontakozásának kellős közepén vagyunk. S hogy ez pl. többek között miben nyilvánul meg, elmondom. Mert nemcsak az elmúlt tíz évben elvesztett hetvenezer – ha nem sokkal több! –, térségünkből eltávozott magyarról van szó, hanem az itt maradottakról is.
Az egykori szabad királyi városi státusszal, szecessziós örökséggel meg általános kulturáltsággal büszkélkedő Szabadka arculata, különösen az utóbbi tíz évben, rohamosan megváltozott. Thália templomának tövében immár az új honfoglalók mentalitása honosodott meg az általam csak „hasfájós kántálásnak” nevezett közönségszórakoztató hangos gajdolásnak köszönhetően, amihez a belváros üzleteinek tövében kéregető romacsemeték társulnak.
A fegyverropogás háttérzenéje
A migránscsoportok egymásra lövöldözéseit is minden bizonnyal az emberkereskedők váltják ki. Van köztük mindenféle nemzetiségű, olyan is, aki maga is tapasztalt, minden hájjal megkent (afgán vagy marokkói) migráns, de a bandáknak errefelé szerb és magyar tagjaik is vannak, a „nagyfőnök” pedig ki tudja, hol székel. Az illegális embercsempészet logisztikája gyorsabban fejlődik, mint a migránsválságot kezelni kívánó hivatalos állami, rendőri stratégia. A „háború” tulajdonképpen e két tényező között zajlik. A menekülteket s menekülni vágyókat e két erő lökdösi ide-oda, a határ egyik oldaláról a másikra, befogadóközpontokba, menekülttáborokba vagy épp a tengerbe, a halálba.
Csak kis számuk jut el Nyugat-Európába, ahol beadhatja a menekültkérelmét, melynek kb. csak a felét szokták elfogadni. És itt újabb probléma merül fel, az, hogy a Közel-Keletről, Afrikából érkezőket nem érdekli az európai liberális demokrácia. Őket az érdekli, hogy legyen tető a fejük felett, és kapjanak segélyt vagy fizetést. Nyugat-Európában kulturális vagy vallási zárványokat alkotnak, gettósodnak, kulturálisan általában nem integrálódnak.
Mennyit ér százkét meggyilkolt prijedori gyermek?
Vučić a „megölt szerb gyermekről” beszél a százkét meggyilkolt prijedori gyermek csontjai felett anélkül, hogy akár egyetlenegy szóval is említené őket. Az arcátlanságnak, a lelketlenségnek és morbiditásnak ezt a szintjét ritkán van alkalmunk megtapasztalni. „Húsz éve...
A nagyotmondás
Tegyük azonban fel, hogy négy év múlva csakugyan megérkezik az elnök által vizionált 2,6 millió külföldi, akik kizárólag a világrendezvény megtekintését tűzik ki célul. Az is logikusan hangzik, hogy nem lehet őket évszázados hotelekben, motelekben vagy éppen fizetővendég-szobákban elhelyezni. Szállodákra lesz szükség. De vajon a jelenlegi létszámot ilyen rövid idő alatt az ország (építőipara és pénzügyi helyzete) képes lehet megduplázni? Mert Vučić szerint hozzávetőleg százhúsz hotel fog épülni.
Ám legyen. Arról azonban egy árva szót sem mondott, hogy kik fognak a pénztárcájukkal beállni e monumentális beruházás mögé, az ugyanis több mint gyanús, hogy a magántőke hajlandó lesz euró-tízmilliókat befektetni egy ilyen rövid távú és felettébb bizonytalan üzletbe. Vagy (ismét) az állam fog hatalmas hiteleket felvenni? Azokat egyszer vissza is kell fizetni, főleg, ha tudjuk, hogy a megfelelő szállodák felszerelése sem olcsó, s azt követi a fél évig tartó üzemeltetés. Van Szerbiában annyi képzett, idegen nyelveket beszélő szakács, pincér szobalány stb., akik a majdani finnyás vendégek igényeit ki tudják elégíteni? Aligha, hiszen a meglevők igen jelentős része már elvándorolt a napnyugta irányába.
https://szmsz.press/2023/08/16/egy-ev-alatt-43-szazalekkal-dragultak-az-elelmiszerek/