Ssss… most maradj, kérlek, csendben és egy pillanatra meghallod
…valaki sír…
Pedig a szobámban csak én és a csend, a sarokban összekuporodva bambán néz a rend.
Ő is halja a sírást, de én semmit sem látok, hisz a szobámban csak a négy fal,
az asztal, a szék és rajta kabátok… de nézd… tényleg valami sír.
Ó, hát sírnak a falak, hiszen nincsen a megszokott árnyék, amely rajzolódna a falon,
nincsen a megszokott tárgy, amit lerakott az asztalon.
Sír a szőnyeg, hiszen nincsenek rajta a megszokott léptek,
sír a tükör, mert nincsen tükörkép, amely egykor visszanézett.
És elmúlhat még számtalan perc és óra,
a szobám emlékeztet mindig majd a vele átélt jóra.
Elmúlhat nap, hét s talán maga az egész élet,
Én úgy érzem, hogy szívem mélyén valahol… mindig szeretni foglak téged.