csonk vagyok az ifjúságom csonkja
a nap repeszti ránctengerré arcomat
az irodalmi bozót szélén figyelem
torzzá tört ágú százados társaimat
még néhány versmakk tavaszra kisarjad
kerülget a feledésmoha kapaszkodnak
életerős hazai gyökereim az alvó tönk
hátha kihajt lesik odvas barátaim
az első levéllel üzenek pattanó
rügyeim sora gyermekeinek hazudom
őket vén bolond hiába tartok ki viharban
ez volt a múlt tépett a század
fölém nőttek invazív eszmék
varjú ejti le ravasz kőre a hazai diót
