Hogyan ronthatunk még tovább a helyzeten?
Mindez kicsit kevésbé tudományosan a következőképpen hangozhatna: elnyomott, megzsarolt, halálra rémített itt mindenki, az emberek behúzódnak a saját kis vackukba, ki sem merik dugni az orrukat, nem akarják, nem is képesek már megismerni a másikat, mert attól is csak rettegnek. Saját kis sértettségüket ápolgatják, mindent abból vezetnek le, és mindent arra vezetnek vissza, hogy a másik milyen sérelmet okozott nekik, ezért aztán úgy gondolják, hogy ők is minden rosszat elmondhatnak, s ha van hozzá erejük, akár meg is tehetnek mással, másokkal, elvégre így az igazságos.
Esik szét ez az ország, ezúttal nem az államhatárok mentén, hanem a különböző társadalmi csoportok törésvonalán.
És ezt a hatalom, a nagybetűs országos, a kisbetűs helyi egyaránt erőszakkal próbálja kezelni. Az ígérgetésen túl van már mindenki, az sem hiszi el, aki mondja; akinek mondják, az meg végképp nem. Az aprópénzzel való szájbetömés még itt-ott működik, de a tuti recept a fenyegetés, a megfélemlítés, a megbélyegzés mindenkivel szemben, aki nem úgy gondolkodik, ahogy a nagy- és kisbetűs hatalom szerint gondolkodni kell. És akkor tágra nyílt szemmel csodálkozunk, hogy nahát, a középiskolások „náculnak”…
Vajdasági krimi?
A skandináv krimi immár fogalommá vált, és sokan olvassák. De mintha a „vajdasági krimi” is kialakulófélben volna, hiszen nemrég ért el szép sikert Aaron Bloom Ki ölte meg Török Zolit? című különleges prózája, most pedig Bicskei Gabriella Lordanya képpel című regénye csalogatja az olvasókat. Azért mondom, hogy csalogatja, mert képes kiadványról van szó, a kötetet Sagmeister Peity Laura illusztrálta, és neki köszönhető a szép borító is, melynek rózsaszín, arany, fekete színei vonzerőt fejtenek ki.
Mint ahogy Vajdaságban minden elég rendhagyó – sem önálló, sem önállótlan, nagy múlttal rendelkezik, ma mégis sivár, az emberek összetartanak, mégis kibékíthetetlenek egymással, a természeti adottságok jólélet biztosíthatnának, mégis ínség van –, az irodalom is az. Pont ez adja a zamatát. A vajdasági krimi nem felel meg a műfaji követelményeknek, mindig valami mást céloz, és nincs megoldása. Nem derül ki, hogy ki a gyilkos, s ki az áldozat.
Száraz november
A Száraz november egy évente megismétlődő magyarországi civil kezdeményezés, melynek Facebook-csoportjában több mint kétezer tag számlálható. A csatlakozók a célból szövetkeznek, hogy november folyamán támogassák egymást az alkoholos italokról való teljes lemondásban, ezt jelenti a „szárazság”. A Facebook-csoportban mindenki elmondhatja saját tapasztalatait az alkohollal és a függéssel való megküzdéssel kapcsolatban, tanácsokat adhat, elmesélheti, hogy ő hogyan csinálja, vagy miért szimatol veszélyt.
A Száraz november nem (idült) alkoholistáknak lett kitalálva, hanem azoknak, akik hajlamosak felönteni a garatra, vagy hétvégi ivók, nagyivók, akik olykor lerészegszenek, akiknek gondot okoz a másnaposság, egyáltalán: akik nincsenek kibékülve az alkoholfogyasztási szokásaikkal. Ők ez alatt az egy hónap alatt (ami persze kiterjeszthető) belekóstolhatnak a színjózanságba, kialakíthatnak új szokásokat, megtapasztalhatják, hogy szesz nélkül is élet az élet, és önibizalomra tehetnek szert: „tudok én italozás nélkül is élni”. Leszokhatnak a kocsmázásról, el tudnak úgy menni a boltban az italospult mellett, hogy nem vesznek sem sört, sem bort, sem pálinkát, megtanulhatnak poharazás nélkül lazítani. A Száraz november az önismeretet is növeli, mivel aki ebbe belemegy, az legalább ez alatt az egy hónap alatt szembenéz önmagával.
Az alkoholbetegek orvosi segítségre szorulnak, mert őket az alkohol elhagyásakor a delirium tremens fenyegeti. Ők egyébként nem is érdeklődnek a Száraz november iránt, hiszen elképzelhetetlennek tartják, hogy egy hónapig ne igyanak. „Hülyeségnek”, „divatnak” tartják ezt a mozgalmat, ha egyáltalán értesülnek róla.
A harmonikaszó fenyegető hangja
Többször írtunk már arról, hogy Aleksandar Vučić Koszovóval kapcsolatban csúnyán eltaktikázta magát. Tavaly nyáron kezdődött ez a lejtmenet a „rendszámtáblaüggyel”, ami egyre rosszabb és rosszabb fordulatokat vett, előbb azzal, hogy a szerb nemzetiségű rendőröket (és köztisztviselőket) arra kényszerítette Belgrád, hogy lépjenek ki a koszovói intézményekből, majd a hetekig tartó lezárásokkal, hogy az egész idén szeptemberben a banjskai kolostornál megszervezett támadásban csúcsosodjon ki, ami nemcsak emberéleteket követelt, de napnál világosabbá tette (kézzelfogható bizonyítékok formájában), hogy az egész támadást Belgrádban tervezte ki valaki. Ennek az elszúrt hisztériakeltésnek nem az lett az eredménye, hogy a koszovói szerbség ügye nemzetegyesítő eseménnyé vált, hanem éppen ellenkezőleg: megfogalmazódott az az egyértelmű követelmény nemzetközi szinten, hogy Belgrád hivatalosan is ismerje el Koszovó függetlenségét. Ez természetesen újabb belföldi válságokat fog eredményezni.
Változik a múlt Both Mihály írása
Szinte nincs olyan média Szerbiában, amely ne tette volna közzé a „nagy eseményt”, miszerint Draža Mihailović egykori házában Belgrádban, a Bregalnička utcában leleplezték a volt csetnik vezér („đeneral”) szobrát, és megnyitották a nagyközönség előtt is a vele kapcsolatos múzeumot.
Ez az esemény csak azok számára természetes, akik hatvan évvel ezelőtt még nem jártak iskolába, és nem tanultak történelmet. Az életük alkonyán lévők nagyobb része azonban – talán – még élénken emlékszik a történelemkönyv második világháborúval foglalkozó részére, ahol Tito partizánjai voltak a hősök és a fasizmus elleni harc egyedüli megtestesítői, míg a többiek, elsősorban a csetnikek, élükön Draža Mihailovićtyal a német megszállókkal való kollaborálók, vagyis Milan Nedić, Dimitrije Ljotić, Kosta Pećanac és a többi csetnik vajda – a régi történelemkönyvek szerint – igyekeztek összehangolni támadásaikat a partizánok ellen.
Ezeket az akkor kőbe vésett és megcáfolhatatlan „tényeket” (merte volna valaki cáfolni!) azonban csupán annak tükrében kell értelmezni, hogy „a történelmet a győztesek írják”.
Vajdasági krimi?
Mint ahogy Vajdaságban minden elég rendhagyó – sem önálló, sem önállótlan, nagy múlttal rendelkezik, ma mégis sivár, az emberek összetartanak, mégis kibékíthetetlenek egymással, a természeti adottságok jólélet biztosíthatnának, mégis ínség van –, az irodalom is az. Pont ez adja a zamatát. A vajdasági krimi nem felel meg a műfaji követelményeknek, mindig valami mást céloz, és nincs megoldása. Nem derül ki, hogy ki a gyilkos, s ki az áldozat.
Bicskei Gabriella egy olyan regényt írt, melyhez hasonlót még nem olvastam, a főhőse ugyanis nem más, mint egy festmény. Az a nagy kérdés, hogy ez a festmény eredeti-e, vagy hamisítvány. Egy híres múlt század eleji magyar festőről van szó, Tihanyi Lajosról, akinek – állítólag? – létezik egy Margit híd című festménye. Ez az értékes festmény bizonyos Mandel Júlia, illetve a Mandel család birtokában van. De hogy került hozzájuk? Eredeti-e? Érték-e, vagy talmi?
Fidesz-függőség, történeti zsákutcák a kisebbségi magyar politizálásban
Vannak azonban további korlátok is. Ahogy állítottam, a szavazótáborok derékhada nagy valószínűséggel erősen Orbán-párti érzelmeket dédelget, mi több, nyilván rendszeresen közvetlenül magyarországi médiumokból fogadja be ezeket az üzeneteket. Ezekre az emberekre megnyugtatólag hat, ha a helyi/regionális kisebbségi politikus is rácsatlakozik erre. Székelyudvarhelyen, Komáromban vagy Zentán „migránsozni“, „LMBTQ-zni“ biztos nyerő eljárásnak tűnik ezekben az esetekben – s az is, de csak egy pontig – merthogy etnikai/kisebbségi pártokról beszélünk, akiknek a választói bázisa számbelileg nagyon korlátozott, mi több, folyamatosan fogy.
Azt gondolom, hogy ameddig a parlamenti küszöbök megugrása valamilyen módon lehetséges, addig a lehető legjobb értelemben vett demokratikus kultúrát kellene a kisebbségi pártoknak kialakítaniuk annak érdekében, hogy mennél szélesebb tömegek számára elfogadhatóvá váljanak. Ezzel nem fér össze az orbáni polarizáció, hiába tart biztosan talomban egy x mennyiségű szavazatot, s keltve ezzel annak illúzióját, hogy van itt valamilyen stabilitás és állandóság. Van, de az óra ketyeg, s míg a Fidesznek egy egész ország a rendelkezésére áll két- és hárommillió közti szűkebb-nagyobb táborral, addig gyökeresen más a helyzet határon túl.
Kontrapunkt
Miközben járjuk át az országhatárokat oda-vissza, költözködünk, hurcolkodunk, könyveink velünk együtt kallódnak, hányódnak; el is hullik megannyi. Megijedtem, hogy elveszett a könyvtáram egyik öreg darabja, a Kontrapunkt antológia, mely „Novi Sadon, 1964 évben”, a...
Az ígérgetések kora
A politikus ígérgetések és a meg nem valósult ígéretek kapcsán alighanem a belgrádi földalatti a világrekorder. Már vagy ötven éve beszélnek róla, de nemcsak emlegetik, hanem néhány éve már menetjegyet is osztogattak a fővárosi metróra – holott a munkálatok még meg sem kezdődtek. Igazgató és tisztviselő azonban már van, ahogy szolgálati autók és sofőrök meg titkárnők is. Rejtély azonban, hogy mit dolgoznak, csupán ilyen-olyan tervekről, a folyó alatt majdan áthaladó metróvonalakról hallani.
Mi itt, a Vajdaságban eközben már attól tartottunk, hogy politikusaink átalakítják a naptárt, hiszen a palicsi élménypark, amely olyan lassan készült el, mint a Luca széke, októberben nyitotta meg kapuit és medencéit, a fürdési idény pedig valahol május végén, június elején szokott kezdődni. Ígérgették is a politikusok, hogy ekkor meg akkor, aztán majd amakkor nyitják meg a látványos építményt, de aztán az ősszel egyszerre csak magától nyílt meg.
Nem volt hatalmas csinnadratta, elmaradt a szalagok átvágása a kamerák pergőtüzében, és alkalmi lakoma sem állt a díszvendégek és a sajtómunkások rendelkezésére. Mintha a megnyitást többször ígérgető politikai illetékesek elszégyellték volna magukat. Persze, tudjuk, hogy nem erről van szó, és a fürdési idény kezdete sem tevődik át az őszi hónapokra, csupán egyéb tennivalójuk akadhatott a hölgyeknek és uraknak. Elvégre egy ilyen látványos és jelentős, közpénzekből nagy nehezen megvalósult beruházás, illetve létesítmény átadása kiváló alkalom a sikerpropagandára.
Terror és történelem
Ahhoz, hogy legalább felületesen megértsük, mi történt, néhány dolgot megpróbálunk (nagyon felületesen!) vázolni, hogy egyáltalán értsük a szavakat, amelyeket használunk. Először is, tisztázni kell, mi az a Gázai övezet: ez a terület egy ma már szinte kizárólag palesztinok által lakott földsáv a Földközi-tenger partján, amely Egyiptommal és Izraellel határos, negyvenegy kilométer hosszú, szélessége hat és tizenkét kilométer között változik, van 2,2 millió lakosa. A területet 1948 és 1967 között Egyiptom irányította, utána izraeli fennhatóság alá került, azonban Izrael 2006-ban kivonult a térségből, ám fenntartja a Gázai övezet légterének, szárazföldi határainak és felségvizeinek a katonai irányítását, a zsidó telepeseket viszont (sokszor kényszerrel) Izrael kitelepítette a régióból.
A területet 2007 óta az iszlám szunnita ágához tartozó Hamász irányítja, amelyet a világ nagyobbik része terrorista szervezetként tart számon, nem azért, mert Izrael ezt kéri, hanem mert ténylegesen terrorista módszereket alkalmaz sok esetben. Amióta a Gázai övezet politikai irányítását is végzi, sok dologban szelídült, elvégre egy területen a kenyérszállítást, az egészségügy meg az iskolák működtetését is meg kell szervezni, ahhoz pedig nem elég a fegyverekkel való hadonászás. De békéssé nem vált, szemben áll más iszlamista fegyveres csoportokkal, és továbbra is célja az egységes palesztin állam megteremtése – ez azért életképtelen ötlet, mert a mai Izraelhez tartozó területeket is felölelne. Ezért aztán kisebb-nagyobb intenzitású konfliktusok vannak Izrael és a Hamász között 2007 óta is.