Változik a múlt Both Mihály írása
Szinte nincs olyan média Szerbiában, amely ne tette volna közzé a „nagy eseményt”, miszerint Draža Mihailović egykori házában Belgrádban, a Bregalnička utcában leleplezték a volt csetnik vezér („đeneral”) szobrát, és megnyitották a nagyközönség előtt is a vele kapcsolatos múzeumot.
Ez az esemény csak azok számára természetes, akik hatvan évvel ezelőtt még nem jártak iskolába, és nem tanultak történelmet. Az életük alkonyán lévők nagyobb része azonban – talán – még élénken emlékszik a történelemkönyv második világháborúval foglalkozó részére, ahol Tito partizánjai voltak a hősök és a fasizmus elleni harc egyedüli megtestesítői, míg a többiek, elsősorban a csetnikek, élükön Draža Mihailovićtyal a német megszállókkal való kollaborálók, vagyis Milan Nedić, Dimitrije Ljotić, Kosta Pećanac és a többi csetnik vajda – a régi történelemkönyvek szerint – igyekeztek összehangolni támadásaikat a partizánok ellen.
Ezeket az akkor kőbe vésett és megcáfolhatatlan „tényeket” (merte volna valaki cáfolni!) azonban csupán annak tükrében kell értelmezni, hogy „a történelmet a győztesek írják”.
Vajdasági krimi?
Mint ahogy Vajdaságban minden elég rendhagyó – sem önálló, sem önállótlan, nagy múlttal rendelkezik, ma mégis sivár, az emberek összetartanak, mégis kibékíthetetlenek egymással, a természeti adottságok jólélet biztosíthatnának, mégis ínség van –, az irodalom is az. Pont ez adja a zamatát. A vajdasági krimi nem felel meg a műfaji követelményeknek, mindig valami mást céloz, és nincs megoldása. Nem derül ki, hogy ki a gyilkos, s ki az áldozat.
Bicskei Gabriella egy olyan regényt írt, melyhez hasonlót még nem olvastam, a főhőse ugyanis nem más, mint egy festmény. Az a nagy kérdés, hogy ez a festmény eredeti-e, vagy hamisítvány. Egy híres múlt század eleji magyar festőről van szó, Tihanyi Lajosról, akinek – állítólag? – létezik egy Margit híd című festménye. Ez az értékes festmény bizonyos Mandel Júlia, illetve a Mandel család birtokában van. De hogy került hozzájuk? Eredeti-e? Érték-e, vagy talmi?
Fidesz-függőség, történeti zsákutcák a kisebbségi magyar politizálásban
Vannak azonban további korlátok is. Ahogy állítottam, a szavazótáborok derékhada nagy valószínűséggel erősen Orbán-párti érzelmeket dédelget, mi több, nyilván rendszeresen közvetlenül magyarországi médiumokból fogadja be ezeket az üzeneteket. Ezekre az emberekre megnyugtatólag hat, ha a helyi/regionális kisebbségi politikus is rácsatlakozik erre. Székelyudvarhelyen, Komáromban vagy Zentán „migránsozni“, „LMBTQ-zni“ biztos nyerő eljárásnak tűnik ezekben az esetekben – s az is, de csak egy pontig – merthogy etnikai/kisebbségi pártokról beszélünk, akiknek a választói bázisa számbelileg nagyon korlátozott, mi több, folyamatosan fogy.
Azt gondolom, hogy ameddig a parlamenti küszöbök megugrása valamilyen módon lehetséges, addig a lehető legjobb értelemben vett demokratikus kultúrát kellene a kisebbségi pártoknak kialakítaniuk annak érdekében, hogy mennél szélesebb tömegek számára elfogadhatóvá váljanak. Ezzel nem fér össze az orbáni polarizáció, hiába tart biztosan talomban egy x mennyiségű szavazatot, s keltve ezzel annak illúzióját, hogy van itt valamilyen stabilitás és állandóság. Van, de az óra ketyeg, s míg a Fidesznek egy egész ország a rendelkezésére áll két- és hárommillió közti szűkebb-nagyobb táborral, addig gyökeresen más a helyzet határon túl.
Kontrapunkt
Miközben járjuk át az országhatárokat oda-vissza, költözködünk, hurcolkodunk, könyveink velünk együtt kallódnak, hányódnak; el is hullik megannyi. Megijedtem, hogy elveszett a könyvtáram egyik öreg darabja, a Kontrapunkt antológia, mely „Novi Sadon, 1964 évben”, a...
Az ígérgetések kora
A politikus ígérgetések és a meg nem valósult ígéretek kapcsán alighanem a belgrádi földalatti a világrekorder. Már vagy ötven éve beszélnek róla, de nemcsak emlegetik, hanem néhány éve már menetjegyet is osztogattak a fővárosi metróra – holott a munkálatok még meg sem kezdődtek. Igazgató és tisztviselő azonban már van, ahogy szolgálati autók és sofőrök meg titkárnők is. Rejtély azonban, hogy mit dolgoznak, csupán ilyen-olyan tervekről, a folyó alatt majdan áthaladó metróvonalakról hallani.
Mi itt, a Vajdaságban eközben már attól tartottunk, hogy politikusaink átalakítják a naptárt, hiszen a palicsi élménypark, amely olyan lassan készült el, mint a Luca széke, októberben nyitotta meg kapuit és medencéit, a fürdési idény pedig valahol május végén, június elején szokott kezdődni. Ígérgették is a politikusok, hogy ekkor meg akkor, aztán majd amakkor nyitják meg a látványos építményt, de aztán az ősszel egyszerre csak magától nyílt meg.
Nem volt hatalmas csinnadratta, elmaradt a szalagok átvágása a kamerák pergőtüzében, és alkalmi lakoma sem állt a díszvendégek és a sajtómunkások rendelkezésére. Mintha a megnyitást többször ígérgető politikai illetékesek elszégyellték volna magukat. Persze, tudjuk, hogy nem erről van szó, és a fürdési idény kezdete sem tevődik át az őszi hónapokra, csupán egyéb tennivalójuk akadhatott a hölgyeknek és uraknak. Elvégre egy ilyen látványos és jelentős, közpénzekből nagy nehezen megvalósult beruházás, illetve létesítmény átadása kiváló alkalom a sikerpropagandára.
Terror és történelem
Ahhoz, hogy legalább felületesen megértsük, mi történt, néhány dolgot megpróbálunk (nagyon felületesen!) vázolni, hogy egyáltalán értsük a szavakat, amelyeket használunk. Először is, tisztázni kell, mi az a Gázai övezet: ez a terület egy ma már szinte kizárólag palesztinok által lakott földsáv a Földközi-tenger partján, amely Egyiptommal és Izraellel határos, negyvenegy kilométer hosszú, szélessége hat és tizenkét kilométer között változik, van 2,2 millió lakosa. A területet 1948 és 1967 között Egyiptom irányította, utána izraeli fennhatóság alá került, azonban Izrael 2006-ban kivonult a térségből, ám fenntartja a Gázai övezet légterének, szárazföldi határainak és felségvizeinek a katonai irányítását, a zsidó telepeseket viszont (sokszor kényszerrel) Izrael kitelepítette a régióból.
A területet 2007 óta az iszlám szunnita ágához tartozó Hamász irányítja, amelyet a világ nagyobbik része terrorista szervezetként tart számon, nem azért, mert Izrael ezt kéri, hanem mert ténylegesen terrorista módszereket alkalmaz sok esetben. Amióta a Gázai övezet politikai irányítását is végzi, sok dologban szelídült, elvégre egy területen a kenyérszállítást, az egészségügy meg az iskolák működtetését is meg kell szervezni, ahhoz pedig nem elég a fegyverekkel való hadonászás. De békéssé nem vált, szemben áll más iszlamista fegyveres csoportokkal, és továbbra is célja az egységes palesztin állam megteremtése – ez azért életképtelen ötlet, mert a mai Izraelhez tartozó területeket is felölelne. Ezért aztán kisebb-nagyobb intenzitású konfliktusok vannak Izrael és a Hamász között 2007 óta is.
Szabadka magyar polgármestere és más mesék
Akárhogyan is ítéljük meg az idáig vezető folyamatot, a Pressburger Csaba által még szeptember elején közölt archív interjúrészlet pontosan mutatja, mit gondolt erről az egészről Pásztor István még pártelnökségének reggelén. Idézzük egy részletét:
Mit jelent pontosan az, hogy „elveszíteni” Szabadkát?
– Ez azt jelenti, hogy elveszítjük a politikai befolyásunkat Szabadkán, azt jelenti, hogy olyan polgármestere lesz a városnak, aki nem tud magyarul. Ebbe én nem vagyok hajlandó belemenni, és ezért bármilyen árat hajlandó vagyok megfizetni. Nekünk vezető szerepünk kell hogy legyen a várost irányító koalícióban.
Mi van, ha a vonat mégis megvár?
„Következő nemzeti ünnepünkön, október 23-án megindul a személyforgalom az új Szeged–Szabadka vasútvonalon, és határozott célunk az, hogy Európa egyik legforgalmasabb határátkelőhelye, Röszke és Horgos között egyúttal Európa legmodernebb és legkulturáltabb közúti átkelőhelye is legyen. Az ehhez szükséges nagy beruházások még előttünk állnak.”
A fenti idézet egy részlet Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszter augusztus 20-i Facebook-bejegyzéséből. Egyike ez azoknak a posztoknak, amelyekből kiderül, hogy még soha nem volt annyira jó a szerb–magyar viszony, mint most, hogy a gazdasági együttműködés is csodás, és egyébként is, a tapasztalható gondok egyrészt nincsenek is, másrészt a Soros-összeesküvés számlájára írandóak, s ha ezek után mégis van valamilyen tényleges probléma, azt pikkpakk megoldjuk.
Megoldják.
Aha.
A svédcsavar ára
Az újabb „svédcsavar” a múlt héten következett be. A Mandiner írt arról, hogy a svéd iskolákban a diákok egy oktatóvideóból szerezhetnek tudomást arról, hogy Magyarországon bizony van gond a demokráciával. Az oktatófilmet a svéd oktatási műsorszolgáltató (UR) készítette, 2019 (!) óta láthatták azt a gyerekek. A Mandiner külön nehezményezte, hogy a filmben szerepel Gulyás Márton politikai aktivista is.
A hírre azon melegében reagált a Kormányinfón Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter, aki azt mondta: ha Svédországban valóban általános iskolákban vetítik a „lejárató videót”, akkor „Svédország mindent megtesz azért, hogy Magyarország ne ratifikálja a svéd NATO-csatlakozást”. Azt is hozzátette: a Fidesz közelgő frakcióülése előtt „érdemes lesz” levetíteni a filmet a képviselőknek, hogy „ezt követően hozzanak döntést arról, hogy támogatják-e Svédország NATO-csatlakozását, egy olyan országét, amely azt állítja rólunk, hogy nem vagyunk demokrácia”.
Danilo Kiš emlékezete, avagy a civil kurázsi
Hogy lehet kilépni a negativizmusból? Ez a nagy kérdés. Épp elég okunk van a kritikára és az önkritikára, épp elég kétségbeesést hordozunk magunkban sokan, épp elég nagy a mi vajmagy nyomorúságunk, de ha nem sikerül rájönnünk arra, hogy hogyan lehetne valami jót, valami értékeset kihozni a bajból, akkor berekesztjük magunkat a negativizmus gettójába, és szép lassan, mintha kivéreznénk, kivész belőlünk a jóindulat s a kedv. Ez a magán- és a közéletre egyaránt vonatkozik. De hogyan lehetne valami jót tenni? A magánéletünkben sokan ezen vagyunk, de a közéletben – mivel illiberális, tekintélyelvű, familiáris-despotikus, kirekesztő rezsimben élünk – nemigen van alkalmunk jelezni, ha valami mást, valami tartalmasabbat szeretnénk.
Az egyik lehetőség az elköteleződés. Ahogy annak idején Danilo Kiš is elkötelezte magát a magyar irodalom legjobbjai és az általa választott, hazájukban kisemmizett kortárs irodalmi barátok és kollégák – Esterházy Péter, Petri György, Konrád György és mások – mellett. A voltaképpeni elköteleződés – Losoncz Márkot idézem szabadon – nem helyezkedik el kényelmesen az adott keretek közt és nem a hatalmon lévőknek gazsulál, hanem magukat a normákat és szabályokat kívánja átalakítani, a bejáródott ok-okozati összefüggéseket megbontani. Az igazi elköteleződés rebellis, valami újat akar, és kitartóan keres olyan lehetőségeket, hogy ezt esetleg életre tudja hívni. Kockáztat.