A makkhetesiek nyugalma
Köztudott, hogy az állampolgárok alkotmányban rögzített joga, hogy biztonságban éljenek, ezt minden valamirevaló állam garantálja is az adófizető polgárai számára. A szerb–magyar határ közelében élők, Zombortól Szabadkán át Horgosig nem élhetnek ezzel az alkotmányos jogukkal. Tizenhárom hónappal ezelőtt kezdődtek az embercsempész bandák közötti fegyveres leszámolások, amelyeknek a havonta szervezett látványos rendőri akciók nem képesek útjukat állni.
Vitathatatlanul jogos tehát a makkhetesi, hajdújárási vagy a palicsi, horgosi polgárok aggodalma, illetve félelme. A szabadkai polgármester az ügyvezető vagy megbízott helyi főrendőrrel és annak egyenruhás munkatársával nem tudta megnyugtatni a polgárokat, ahogy tíz nappal korábban a belügyminiszter sem a makkhetesieket. Ahol ugyanis hetente többször is megszólalnak a közeli erdőben a fegyverek, ahol a boltban migránsokkal találkozik az ember, ott a politikusi ígérgetések, a szólamok, a parlamenti felszólalások, a langyos képviselői interpellációk nem tudnak senkit sem megnyugtatni. Alighanem szembe kell nézni a valósággal, a könyörtelen tényekkel.
Légüres térben
A szülők nyakán élősködőkkel kapcsolatban történt, hogy a bombázások idején az újvidéki ügyviteli főiskolára minden kritérium és felvételi vizsga nélkül nem kevesebb, mint 3250 elsőéves hallgatót vettek fel, közülük kétszázötvenet a költségvetés terhére, a többi pedig kénytelen volt fizetni az évi 60 000 dináros tandíjat. A júniusi vizsgaidőszak alkalmával e sorok írója megkérdezte egykori osztálytársát, aki az említett főiskolán politikai gazdaságtant, mikroekonómiát és makroekonómiát tanított, hogy hány hallgatót vizsgáztatott. Kiderült, hogy ugyan tömegesen, vagyis nagyjából nyolcszázan (!) a tanár úr elé járultak, de mindössze egyötödüknek sikerült kiizzadnia egy hatost. A megjegyzésre, hogy miért volt ennyire szemét velük, alulírott egykori osztálytársa csak annyit mondott:
– Neked fogalmad sincs, hogy ezeket mennyire nem érdekli a tanulás. Apucika pénzén egy évig szórakoznak Újvidéken, majd hazamennek. Egyáltalán nem érdekli őket a jövő – mondta professzor.
Okkal lehet feltételezni, hogy éppen az ilyen életfelfogásúakat találhatjuk nap mint nap a kávézók kerthelyiségeiben.
A mesebeli királyfi rettegése
Ami a mesebeli királynénak a tükör, az országunk elnökének, Aleksandar Vučićnak a választási megmérettetés. Ezért van rá szüksége szinte évente. Boldogabb országokban négy- vagy ötévente elmennek, megválasztják, akikben látnak némi potenciált, hogy javítson az ország állapotán, s ha sikerül, hozzácsapják a helyi vezetők megválasztását is, aztán négy vagy öt évig a választottak teszik a dolgukat, jól, rosszul, adottságaikhoz mérten, a nép meg vagy elégedett, vagy nem, ha nagyon elégedetlen, tüntet egyet, amiből a vezetők felmérik, hogy mehetnek-e tovább a kitalált úton, vagy kell oda némi változtatás… És így szépen eltelik a választási ciklus, ha a nép elégedett volt, újraválaszt, ha nem annyira, választ másokat. És elkezdődik egy újabb választási ciklus, amelynek ideje alatt mindenki teszi a dolgát.
Na de nem Szerbiában! Itt bizony választásokat tartunk, ha kell, ha nem. Részben azért, mert Vučićnak kell a bizonyíték, hogy még mindig ő a „legszebb”, részben pedig azért, mert amíg tart egy jó, szaftos választási kampány, addig sem kell kormányozni. Ami egyáltalán nem mellékes szempont, tekintettel arra, hogy rendszerint néhány hónap alatt ki szokott derülni: egy-egy miniszter vagy a dolgát teszi, ahogy azt tényleg kellene (ez a ritkább eset), vagy a főnök kedvében jár. A kettő együtt nem megy. És akkor jön a főnöki duzzogás, annak belengetése, hogy „ő akár el is mehet”, hogy a kórus egyszerre harsanjon fel, és könyörögve kérje maradásra, amire aztán Vučić nagy kegyesen bólint, és mégis marad.
Ne számítsatok rám!
Mintha a kiváló ellenzék magától teremtődne, s nem nekünk, magunknak, másként gondolkodóknak kellene létrehozni, fejleszteni, kialakítani, támogatni, tekintélyt és létjogosultságot teremteni neki. Az ellenzék ugyanis nem az uralkodó pártvezérrel szemben megnevezhető másik (esetenként: bukott) politikust jelenti. Az ellenzéknek maguknak kellene lenni.
Talán becsületesebb lenne elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre. Szomorú, hogy a mai trendek szerint egy tanárnak inkább népszerűségre kell törekednie, mintsem a tudásátadás tekintélyére; nem a követelményrendszer korrektségére, hanem annak fellazítására, ha azt akarja, hogy elfogadják. Nem a diákok, hanem a szakma.
Hitelvesztés
Amíg csak újság, rádió, majd később televízió létezett, a hírek fogyasztói, tehát az olvasók, hallgatók, nézők viszonylag könnyen kiszűrték a szemenszedett hazugságokat. Volt rá idejük ezt megtanulni és gyakorolni, hiszen – például Szerbiában – már száz évvel ezelőtt is létezett többpártrendszer, s ahol erre épült a társadalom, ott a posztra vágyó politikusok igencsak megtanultak mellébeszélni, féligazságokat közölni, elferdíteni a valóságot… Szóval a nép egyszerű nyelvén szólva összevissza hazudozni. Azóta ezt már művészi szintre emelték.
Csaknem harminc évvel ezelőtt megjelent az internet, s a hírek szavahihetőségét illetően új helyzet alakult ki. Főleg akkor, amikor a felhasználó nem volt köteles felfedni valós kilétét. A különféle közösségi oldalakon ömlesztve érkeztek a legszélsőségesebb nézeteket való vélemények és reagálások.
Talán mondani sem kell, hogy ebbe a propagandahadjáratba elsőként a politika kapcsolódott be. Napjainkban úgynevezett álprofilokon keresztül mocskolják a másik oldalt, és istenítik a saját embereiket, olykor olyan szövegkörnyezetben, hogy felfordul az ember gyomra.
Éppen a közelmúltban derül ki, hogy a Szerb Haladó Párthoz több mint tizenkétezer olyan személy köthető, akik a hatalmi koalíció szekerét igyekeznek tolni, természetesen dicsőítéssel és mocskolódással. S ami a legszomorúbb és egyben az illetők jellemének szegénységi bizonyítványa, amikor kiderült, hogy kik állnak az úgynevezett trollok mögött, a szemük sem rebbent.
Mit lehet itt még mondani az oktatásról?
Úgy is gondolhatjuk, hogy az elmúlt néhány hónapban Szerbiában a közoktatásban minden, még az elképzelhetetlen is megtörtént, s hogy ezután már csak az újrakezdés lehetséges. A restart. Az ilyen elképzelések persze nélkülözik a valóságban tapasztalható tényeket: a politikum riadt igyekezetét, hogy a totális ellenőrzésnek legalább a látszatát fenntartsa, vagy a lakosság „átlagos” erkölcsi, elme- és idegállapotát, azt a sunyi tunyaságot, amiben a többség (még mindig) kushad. Az a bizonyos újraindítás hatástalan, ha csupán egyetlen területen, mondjuk az oktatási rendszerben történik meg. Persze, valahol el kell kezdeni, s talán logikus is, hogy olyan intézményrendszerből induljon a változás, amelyik a gyakorlatban valamiféle módon a lakosság csaknem száz százalékával kapcsolatban van, ennélfogva meghatározó befolyása lehetne a közfelfogásra.
A Vučićnak szánt pofon neve: Vulin
Szóval van egy kémfőnökünk, aki bedolgozik a maffiának, kábítószerrel kereskedik, és a pozícióját is arra használja, hogy azokat a bűnözőket védje, akik ellen nyomoznia kellene. Erre tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy roppant kínos.
Mindehhez a szerb kormány nem tudott semmilyen kommentárt fűzni egy teljes hete. A külügyminiszter ugyan vasárnap beszélt valami olyasmit, hogy „Amerikából nem érkeztek bizonyítékok Vulin ellen”, meg különben is politikailag motivált lépésről van szó. Pedig az ilyen vádak miatt a kormánynak azonnal le kellene váltania Vulint, bármi is a véleménye Ivica Dačićnak. Volt is az elmúlt napokban kormányülés, aztán még csak napirendre sem került az ügy.
Aleksandar Vučić államfő is csak annyit tudott kinyögni, hogy „a kokaint nem Vulin kabinetjében, hanem a Fehér Házban” találták meg (utalva egy kis színes hírre, miszerint a Fehér Ház turisták számára is nyitott részében találtak némi drogot), meg hogy nem nagy ügy az egész, 1999-ben ellene is szankciókat vetett be Washington, „és pont nem érdekelt, hogy őszinte legyek” – tette hozzá államunk elnöke.
Pedig valószínűleg kellene hogy érdekelje.
A demokrácia látszata
A pártszakadást követően aztán (2008-ban) néhányan hűek maradtak addigi főnökükhöz, köztük az a mostani miniszter is, aki most országos felháborodást váltott ki a parlamenti felszólalásával. Aleksandar Martinović, aki amúgy oktató a Belgrádi Egyetem Jogi Karán, hosszú ideig nem csatlakozott az akkor még Tomislav Nikolić vezette új radikálisokhoz, mi több, maffiózóknak nevezte az akkor már a hatalom részeként villogó egykori harcostársait. Aztán egyszerre csak ő is „megtért”: csatlakozott Vučićékhoz. Legutóbb már miniszteri bársonyszéket is kapott, és a parlament ülésén igazi radikális szónoklatot tartott. Nem tudta türtőztetni magát, és olyan beszédet vágott le a Tisztelt Házban, mintha még mindig radikális lenne. Nem feledékenységről van szó, hanem inkább arról, hogy ismét igazi önmagát adta: a gyermektelen képviselőket sértegette, rajtuk keresztül pedig mindazokat, akik ebben az országban – ilyen vagy olyan okokból – nem tudtak gyermeket vállalni.
Egység a széthúzásban
A figyelem oka ilyentájt, sajnos, mindig ugyanaz: július 11-én van az évfordulója a srebrenicai népirtásnak, annak a borzalomnak, ami 1995 rettenetes nyarán történt, amikor a boszniai Szerb Köztársaság hadserege Ratko Mladić tábornok utasítására napokon át módszeresen legyilkolt legalább nyolcezer-hétszáz bosnyák férfit, majd tömegsírokba temette őket, amelyeket később kiástak, és a holttesteket más helyszínekre vittek, hogy így próbálják elrejteni a szörnyűséget, amit elkövettek.
A srebrenicai iszonyat akkora volt, hogy azt már a világ sem intézhette el néhány semmitmondó nemzetközi határozattal, így aztán alig öt hónappal később, még ugyanabban az évben, decemberben megszületett a boszniai háborút lezáró daytoni megállapodás, amely megalapozta a ma ismert Bosznia-Hercegovina államberendezését.
Ismeretek, készségek és kompetenciák a határon túli magyar oktatás szolgálatában
Tavaly az Észak-bácskai Magyar Pedagógusok Egyesülete huszonöt vajdasági magyar óvónőt, tanitónőt, tanárt és szaktanárt válogatott be a projektbe. Romániából ötven pedagógus kapott lehetőséget arra, hogy az első körben részt vehessen a projekt megvalósításában. A projektbe bevont hetvenöt pedagógus 2 × 30 órás, Magyarországon akkreditált továbbképzésen vett részt tavaly Pécsett. Az első képzésre 2022 márciusában került sor, ez a Pedagógus továbbképzések, szakmai műhelyek tervezése, szervezése, vezetése címmel valósult meg. A képzés során a résztvevők megismerték az élményalapú tanulás szemléletét, módszertanát. A kurzus végére összeállították egy saját továbbképzés vagy szakmai műhely tematikáját, meghatározva a célcsoportot, a célt, elvárt eredményeket, módszereket, marketingelemeket.