Gyakran hallom pedagógus kollégáktól azt a sérelmet, hogy a diákok nem köszönnek nekik. Ilyenkor reflexszerűen a fiatalok védelmére kelek, hogy gyakran nem tudják, hogyan köszönjenek a felnőtteknek. Előfordulhat, hogy gyenge az önbizalmuk, és félnek, hogy nem viszonozzák nekik a köszönést. Ezt a fajta „ördög ügyvédje” szerepet mindig azzal a céllal igyekeztem alkalmazni, hogy elhangozzanak érvek azon az oldalon is, amelyiken épp nincs jelen senki.
Így iskolai szakmunkatársként a tanárok szemében a diákok, a diákokéban a tanárok védelmezőjének tűnhetek, az alapvető cél a mediáció. Nem mindig népszerű szerep ez, és egyre inkább nem az változó világunkban, amikor az érvekre valahogy egyre kevesebb idő jut. Márpedig az értékrend olyan gyorsan változik, hogy kénytelenek leszünk meghallgatni egymást, ha meg akarjuk érteni egymás cselekedeteit, megnyilvánulásait.
A köszönéses gyakran felmerülő konfliktus úgy „köszönt” vissza a nemrégiben, hogy egyik kolléganő azzal állított meg, panasz van rám, nem köszönök a diákjainak. Az első reakcióm a meglepettség volt, de elkezdtem gondolkodni, s be kell látnom, hogy a köszönés gesztusára különböző generációk teljesen másképp tekintenek. Ha nem beszéljük meg, mi a szabály, bizony keresztbe-hosszába sértődhetünk meg sok mindenen.
A mi generációnk alapnak vette, hogy a fiatalabb köszön elsőként, főleg a tanár–diák (akkor még egyértelműen alá-fölé rendelt, ma már teljesen más) viszonyban. Elkezdtem figyelni a folyosó történéseit, s arra jutottam, hogy az a szabály, hogy nincs szabály. Egyre több tanár köszön elsőként, egyre több diák köszön bólintva, integetve vagy hellóval, üdvvel és akár sziával is, van erre is példa. Van kolléga, aki magázza a gimnazistákat, a szüleiket tegezi, és van, akit a saját osztálya tegez, a többiek magázzák. Valószínűleg sorolhatnánk.
Rá kellett jönnöm, hogy van bennem egy elvárás az „X generáció” tagjaként, hogy a diákok üdvözöljenek elsőként. Legfeljebb csak nem vettem zokon, ha nem köszönnek, hiszen sokszor előfordul valóban, hogy nem találjuk a köszönés megfelelő formáját a világos szabályok híján. Erről sokszor hallottam diákoktól egyéni beszélgetések során. Valójában korszakváltó köszönési jelenségekkel nőttünk fel mi is. Már nem magáztuk a szüleinket, sőt, eseteként már a nagyszülőket is tegeztük. Az időseknek a szomszédságban csókolommal köszöntünk, ami a „Veteránok” eltűnésével a gyakorlatból el is veszik majdnem teljesen. A szabály, amibe kapaszkodtunk, a sorrend volt. Visszakerülve az iskolába, néhány „Baby Boom” tanárom elvárta, hogy tegezzem, s mi már sokkal nagyobb számban várjuk ezt el kollégává váló „Y generációs” diákjainktól.
Hat nemzedék egy fedél alatt
Tíz évvel ezelőtt még nem volt széles körben ismert a generációk effajta megkülönböztetése, álljon itt egy gyorstalpaló azoknak, akik még nem találkoztak ezzel a felosztással: Veteránok – 1945 előtt, Baby Boom generáció – 1946–1964 között, X generáció – 1965–1980 között, Y generáció 1981–1995 között, Z generáció 1996–2010 között és az alfa generációt a 2011 után született nemzedék képviselői alkotják. (A fiatalok gyakran nem tudják, honnan ered a „boomer” kifejezés, egyszerűen a tőlük idősebbekre használják, többnyire negatív kontextusban.)
Számtalan kutatás mutat ma már arra rá, hogy milyen jellemzői vannak egy-egy nemzedéknek, milyen értékrendje, szokásai, készségei, attitűdjei. A mai iskolában jellemzően az X és az Y generáció tagjai tanítanak Z-ket és alfákat. Az új generációk szokásain és viselkedésükön berzenkedni teljesen értelmetlen, hiszen már az ókorban is megtették azt elődeink. Folyton világösszeomlástól tartottak, mert a fiatalok nem voltak hajlandóak feltétlenül követni az előttük élő nemzedékeket. Ezekről kőtáblás feljegyzések tanúskodnak. Az egyetemi fejlődéslélektani kurzust tanárunk ezzel kezdte: Ne botránkozzunk meg azon, hogy a fiatalok folyton megbotránkoztatják az idősebbeket! Evolúciós szempontból a serdülőkori lázadásnak komoly felülvizsgáló funkciója van, vajon van-e értelme még az idősebbek által állított szabályoknak. Vajon megfelelnek-e az újabb korosztályok céljainak? Ranschburg Jenőtől évtizedekkel ezelőtt azt tanultuk, hogy lázadás nélkül felnőni sem lehet.
Most azt látjuk, hogy a lázadásnak is más formája kezd lenni, mint amit megszoktunk. Nincs nyílt konfrontálódás, érvelés, a fiatalabb generációk egészen máshogy viszik végbe a váltást. Leginkább az információs technológiai lehetőségeket érvényesítik, hiszen összességében előnyben vannak a korábban születettekkel szemben. A generációs elméletek megteremtői gyakran egyenesen ezen műszaki vívmányok használata alapján különböztetik meg a nemzedékeket, pedig nyilvánvaló, hogy sok minden másban is találhatóak különbségek. Az iskolákba már megérkeztek az alfák, és sok helyütt még a „Boomer” generáció tagjai igazgatnak.
Nem csoda, ha nehéz sokszor zöld ágra vergődni, hogy mi is a követendő szabály, még ha az iskolák meg is fogalmazzák a házirendet. Annyi mindenre egyetlen szabályzatban sem lehet kitérni, ahányféleképpen csapódnak le a különböző nézetek a hétköznapi helyzetekben. Talán a legszembetűnőbb ellentét éppen az okostelefonok iskolai környezetben való használata terén mutatkozik meg. Nagyon sok indulatos szöveget láttam ezzel kapcsolatban, pedig én úgy látom, hogy a kommunikáció hiánya okozza a leginkább ezt a konfliktust. A használat konszenzusos szabályozása lehetne a megoldás. Tudjuk, hogy az egyértelmű értékrend hiányában kell a szabályozás, a törvények minél precízebb és minél szélesebb kiterjedésű meghatározása.
Mitől egyre nehezebb a generációs váltás?
Szinte közhely már, hogy túl gyorsan zajlanak a változások, nagyon nehezen követhető az egyén számára. Az evolúció során a korai szocializálódás arra volt hivatott, hogy abban a társadalmi közegben az egyén tájékozódni tudjon az élete során. A rugalmasság, a tanulási készség a továbbiakban is segítette a túlélést, de az „alapvető programozás” megtörtént.
Ha már IKT viszonylatokban is beszélünk a generációkról, most megállapíthatjuk, hogy úgy kell működnünk, mintha hat különböző operációs rendszer futna egy gépen. Képzeljük csak el, milyen nehéz a legifjabb generációknak igazodni öt előző különbözőhöz. Nekünk még csak a második világháború előtti és utáni nemzedéket kellett megértenünk, az ő szocializálódásuk sokkal bonyolultabb lett. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a globalizáció ezt még csak hatványozza.
Amikor azt látom, hogy a fiatal nemzedék többre értékeli az autoriter vezetőket, nagyon elkeseredek (X-esként a demokráciának nincs alternatívája), de be kell látnom, hogy a sokféle értékrend káoszában kapaszkodó kell. Ez lehet az ún. ifluenszerek sikerének titka is. Direktívek, szuggesztívek, kétségnek nem adnak helyet. Jó lenne ezt megbeszélni, érvekkel ütköztetve megérteni egymást. Egyetlen esélyt látok arra, hogy a súrlódásokat áthidaljuk, az pedig a közös nyelv. Látni kell azonban, hogy a generációk nyelvhasználata is merőben eltér egymástól. Más lehetőséget mégsem találok.
