Szerző: Kocsányos Pálma

Vučić a „megölt szerb gyermekről” beszél a százkét meggyilkolt prijedori gyermek csontjai felett...

Ami a mesebeli királynénak a tükör, az országunk elnökének, Aleksandar Vučićnak a választási megmérettetés. Ezért van rá szüksége szinte évente. Boldogabb országokban négy- vagy ötévente elmennek, megválasztják, akikben látnak némi potenciált, hogy javítson az ország állapotán, s ha sikerül, hozzácsapják a helyi vezetők megválasztását is, aztán négy vagy öt évig a választottak teszik a dolgukat, jól, rosszul, adottságaikhoz mérten, a nép meg vagy elégedett, vagy nem, ha nagyon elégedetlen, tüntet egyet, amiből a vezetők felmérik, hogy mehetnek-e tovább a kitalált úton, vagy kell oda némi változtatás… És így szépen eltelik a választási ciklus, ha a nép elégedett volt, újraválaszt, ha nem annyira, választ másokat. És elkezdődik egy újabb választási ciklus, amelynek ideje alatt mindenki teszi a dolgát.

Na de nem Szerbiában! Itt bizony választásokat tartunk, ha kell, ha nem. Részben azért, mert Vučićnak kell a bizonyíték, hogy még mindig ő a „legszebb”, részben pedig azért, mert amíg tart egy jó, szaftos választási kampány, addig sem kell kormányozni. Ami egyáltalán nem mellékes szempont, tekintettel arra, hogy rendszerint néhány hónap alatt ki szokott derülni: egy-egy miniszter vagy a dolgát teszi, ahogy azt tényleg kellene (ez a ritkább eset), vagy a főnök kedvében jár. A kettő együtt nem megy. És akkor jön a főnöki duzzogás, annak belengetése, hogy „ő akár el is mehet”, hogy a kórus egyszerre harsanjon fel, és könyörögve kérje maradásra, amire aztán Vučić nagy kegyesen bólint, és mégis marad.

Szóval van egy kémfőnökünk, aki bedolgozik a maffiának, kábítószerrel kereskedik, és a pozícióját is arra használja, hogy azokat a bűnözőket védje, akik ellen nyomoznia kellene. Erre tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy roppant kínos.
Mindehhez a szerb kormány nem tudott semmilyen kommentárt fűzni egy teljes hete. A külügyminiszter ugyan vasárnap beszélt valami olyasmit, hogy „Amerikából nem érkeztek bizonyítékok Vulin ellen”, meg különben is politikailag motivált lépésről van szó. Pedig az ilyen vádak miatt a kormánynak azonnal le kellene váltania Vulint, bármi is a véleménye Ivica Dačićnak. Volt is az elmúlt napokban kormányülés, aztán még csak napirendre sem került az ügy.
Aleksandar Vučić államfő is csak annyit tudott kinyögni, hogy „a kokaint nem Vulin kabinetjében, hanem a Fehér Házban” találták meg (utalva egy kis színes hírre, miszerint a Fehér Ház turisták számára is nyitott részében találtak némi drogot), meg hogy nem nagy ügy az egész, 1999-ben ellene is szankciókat vetett be Washington, „és pont nem érdekelt, hogy őszinte legyek” – tette hozzá államunk elnöke.
Pedig valószínűleg kellene hogy érdekelje.

Amíg az iskola előtt a szülők kétségbeesve gyülekeztek, próbálták valahogy elérni a gyerekeiket, akikről nem tudták, hogy élnek-e, a rendőrség hosszú órákon át hallgatott. Majd közzétettek egy felhívást, hogy aki nem tud kapcsolatba lépni a gyerekével, jelentkezzen… Képzeljük bele magunkat ezeknek a szülőknek a helyzetébe egy pillanatra, érezzük át azt a rettegést, és gondoljuk végig: nem az lett volna a helyes lépés, ha a rendőrség keresi meg azokat, akikkel közölniük kell az iszonyú hírt?
Utána következett az a sajtótájékoztató, ahol az oktatási miniszter ahelyett, hogy a részvétnyilvánításon túl az alapvető tényeket ismertette volna, elkezdett valamit hadoválni a nyugati értékekről meg a számítógépes játékokról… Egyszerű együttérzés elég lett volna, néhány órával a történtek után izomból nekiugrani hülyeségeket beszélni teljesen felesleges volt. A belgrádi rendőrfőnöknek azonban őt is sikerült túlszárnyalnia, amikor nemcsak a lövöldöző gyerek személyazonosságát fedte fel rendkívül etikátlan módon, de a potenciális áldozatok listáját is lelkesen mutatta be a kameráknak…