A zsúfolásig megtelt művelődési házban az egykor tízezernyi lakosból helyben maradtak szinte mindegyike ott volt. A szónokok egymást váltották, majd a mikrofonhoz lépett a belgrádi vendég, a Szerb Radikális Párt főtitkára. A fiatalember vezérszónokként bátorította a helyieket: „Ez a föld szerb föld volt, és most már mindörökre az is marad. Soha többé nem lesz az usztasáké, nem lesz Franjo Tuđman országának része, hanem ti mindannyian Nagy Szerbiában fogtok élni….” A közönség tapsvihara és hangos éljenzés kísérte a jogvégzett fiatal vendég felszólalását a banijai (Horvátország) kisvárosban.
Öt hónappal később
Az elhíresült glinai beszéd ma is meghallgatható, könnyen visszakereshető a világhálón. Ahogy a később, 1995 júliusában elhangzott szerbiai parlamenti felszólalás is, a srebrenicai tömegmészárálás napjaiban, amely szerint „minden meggyilkolt szerbért száz muzulmánt ölünk meg”. A félreértések elkerülése érdekében ideírom a glinai beszéd dátumát is: 1995. március 20.
A szónok egyik felszólalását sem emlegeti, kerüli a választ, ha valaki szóba meri hozni ezeket a szónoklatokat. Azóta nemcsak negyedszázad telt el, hanem az ifjú politikus időközben pártot és irányt is váltott: nem a szélsőséges csetnik vajda híve, hanem annak alelnökével együtt új politikai szervezetet hozott létre Szerb Haladó Párt néven. A megalakulást követően mindössze négy évvel már kormányfőhelyettes, majd miniszterelnök, három éve pedig köztársasági elnök lett Szerbiában. A pártcsere egyúttal politikájuk megváltoztatását is jelentette, mivel hirtelen Európa nagy barátai lettek, kijelentve, hogy Szerbia jövője az Európai Unióban van. Azóta – állítólag – ezen az úton halad az ország.
Glina városába viszont a főtitkári szónoklat elhangzását követően nem egész öt hónappal bevonult a Horvát Köztársaság hadserege. A polgári lakosság – ekkor már többségében szerb nemzetiségűek – elmenekült. Feltehetően a márciusi szónoklat hallgatósága is jobbnak látta, ha távozik. Akkor, 25 évvel ezelőtt a szónok nem fogadta őket Belgrád bejáratánál, nem tartott nekik tüzes beszédet. Kérdéseket sem tehettek fel neki a traktorokon, pótkocsikon, rozoga munkagépeken érkező szerencsétlenek, akik hazátlanokká váltak.
A kioktatás
Pontos kimutatás nincs a menekültek tényleges számáról, a horvát hatóságok kisebbíteni igyekeznek azt, a szerbiai illetékesek pedig felnagyítják. A nemzetközi megfigyelők jelentései és beszámolói közel 150 ezer emberről szólnak, akik zöme Szerbiában, illetve a boszniai szerb entitás területén találtak menedéket. Jobbára az onnan elűzött nem szerb nemzetiségűek házaiban, lakásaiban vagy közösségi szállásokon, esetleg rokonoknál élnek.
A Horvátország területén belgrádi segítséggel, anyagi és minden más támogatással létrehozott bábállam, az egykori Szerb Krajina Köztársaság megszűnt létezni. A horvát hadsereg és az állami vezetés diadalt ült az 1995. augusztus 4-től 8-ig tartott Vihar nevű hadművelet nem várt sikerét követően, a szülőhelyükön maradt szerbek pedig megpróbálták újraszervezni az életüket. A rövid életű, önállónak látszó és annak hitt államiságot a Horvát Köztársaságba való visszailleszkedés nehéz évei követték, és ez a folyamat ma is tart. Csak kevés menekült tért vissza egykori lakhelyére, és a bábállam vezetői is Szerbiában maradtak vagy Hágába kerültek. A Belgrádból irányított háborús vezéreket mérsékelt(ebb) horvátországi szerb politikusok váltották. Így került a Horvát Száborba Milorad Pupovac, majd négy évvel ezelőtt Boris Milošević. Ez utóbbi immár a frissen felállt horvát kormány miniszterelnök-helyettese, és részt vett a Vihar nevű hadművelet (hivatalosan: katonai-rendőrségi művelet) évfordulójának Kninben, az egykori bábállam „fővárosában” minden év augusztus 5-én megrendezett ünnepi megemlékezésén. Az idén, a 25. évfordulón először volt jelen horvátországi szerb politikus. Kapott is ezért hideget-meleget Belgrádból a fiatal šibeniki jogász a bulvársajtóban, de komolyabbnak számító lapokban is lehazaárulózták, összeírtak róla mindent. A politikusok is kioktatták horvátországi szerb kollégáikat, a szerb államfő pedig egyenesen azt nyilatkozta, hogy tárgyalt Milorad Pupovaccal a knini jelenlétről, de „nem értették meg egymást.” Magyarra fordítva: a hivatalos Belgrád ellenezte a horvátországi szerb vezető knini jelenlétét. Mi több, egyesek kimondottan azt szeretnék még ma is, ha a horvátok nem ünnepelnék a katonai győzelmet, hanem megemlékeznének az elüldözöttekről és a Vihar nevű hadművelet mintegy másfél ezer szerb áldozatáról. Az ilyen jellegű reagálásokat az sem állította le, hogy a horvát kormány másik alelnöke, Tomo Medved, a katonai veteránok minisztériumának vezetője koszorúzott Grubori faluban (Knin közelében), ahol negyedszázada több idős helyi, szerb nemzetiségű polgárt gyilkoltak meg az átvonuló fegyveresek.
Az augusztus elején szokásos megemlékezésnek (ünneplésnek, koszorúzásnak) a már megszokott belgrádi hőzöngések mellett mindenképpen van egy új hozadéka: a szerb–horvát megbékélés felé tett első lépésről kell immár beszélnünk. Fontos lehet ez a kölcsönös gesztus, célja pedig hosszú távon a gyűlöletspirál megszakítása – ahogy azt Boris Milošević fogalmazta knini beszédében.
Utóiratként talán nem árt megerősíteni, hogy az írás elején idézett glinai szónok Aleksandar Vučić volt. Ő ígérte akkor Nagy Szerbiát az ottani hallgatóságának. Ahogy nekünk, ma és itt élőknek az aranykort. Úgy ne járjunk, mint a glinaiak.
Az írás nyomtatott változata a Családi Kör hetilap 2020. augusztus 13-ai számában jelent meg.
